Az évnek ebben a szakában szinte minden az Oscar-díjról szól, és ebből még mi, nézők jövünk ki jobban, hiszen nem egy filmes vagy stúdió van, aki már évek óta készül a gálára, hogy ott végül megkoronázzák vagy teljesen összetörjék a reményeit. Hosszú távú szempontok azonban egészen biztosan nem jelennek meg az elismerésekben: mindenkinek az elmúlt évi teljesítményét (vagyis pontosabban egy produkcióban nyújtott közreműködését) értékelik, és akármennyire is szeretnék ezt a DiCaprio-fanok egyesek így beállítani, egyáltalán nem az illető karrierjének vagy kvalitásainak díjazásáról szólnak. Éppen ezért érdemes néha visszatekinteni, és megnézni, egy-egy művész számára pontosan mit is jelentett az, hogy díjazásban részesült, úgyhogy FroG kollégával górcső alá vettük az elmúlt 10 év legjobb filmnek járói díjait besöprő produkciókat, illetve azok rendezőit, hogy kiderüljön, ki az, aki "egyslágeres" művész maradt, ki az, aki komoly karriert tudott építeni - vagy éppen pont az Oscar-filmekre volt képes karriert építeni.

Paul Haggis - Ütközések (2006)

Az elmúlt évtized Oscar-gáláinak egyik legnagyobb botránya volt, amikor a Crash elorozta a legjobb filmnek járó elismerést a Brokeback Mountain elől, habár (és ezt szerintem FroG nevében is mondahatom) érdemtelennek a győzelmet a legkevésbé sem nevezném. A mű úgy volt képes beszélni egy nagyon érzékeny témáról (amelyről egyébként még ma sem vagyunk képesek normálisan, ld. Spike Lee-ék bojkottja), hogy igyekezett mindenki nézőpontját képviselni, egyben viszont megdönteni a nézők fejében élő sablonokat, és nem egyszer humorral oldani az igen súlyos események által meghatározott hangulatot. Rendezőként Haggis ezzel el is ért karrierje csúcspontjára, utána ugyanis a kiváló háborús krimi-drámaként funkcionáló Elah völgyében, az átlagos thrillernek mondható A következő három nap, illetve a kissé már feldolgozhatatlan Third Person egy tökéletesen lefelé ívelő pályát jelentettek. Forgatókönyvíróként már több sikere volt, Clint Eastwood Iwo Jima-i dupláját, az első két Craig-féle Bondot, és még a Call of Duty: Modern Warfare harmadik részét is jegyezte íróként. Sokakhoz hasonlóan ő is a tévében próbál magára találni, és az Oscar Isaac-nek Golden Globe-ot nyert Show Me a Hero című sorozat direktori teendőit vállalta el. (danialves)

Martin Scorsese - A tégla (2007)

Amikor azon kesergünk, hogy az adott Oscar szezonok milyen gyengék (ez alól az idei abszolúte üdítő kivétel), akkor mélyíthetjük ezen érzésünket, ha visszatekintünk a 2007-es dijátadóra, amely olyan a Legjobb film kategóriában jelölt filmeket tudott felsorakoztatni, mint Innaritu Bábelje, Eastwood Iwo Jimája, a Dayton – Faris duó A család kicsi kincse, Frears Királynője, vagy a végül győztes A tégla, amelyet a legendás Martin Scorsese rendezett. Az örök vita persze azóta is dúl a film körül, hisz az alkotás egy ázsiai film adaptációja, amely tény termékeny táptalajt szolgáltat azoknak, akik szerint Hollywood imád lopkodni más filmkultúráktól. Akárhogyan is gondoljuk, hiba lenne elvitatni Scorsese filmjétől azt, hogy az utóbbi évek egyik legizgalmasabb győztesét avatták 2007-ben: a Tégla úgy játszik a nézőjével, mint a macska az egérrel, hogy aztán a végéhez közelítve egyre jobban belecsavarja a nézőt a cselekménybe. Scorsese dicséretére váljon, hogy azóta sem tétlenkedik, rengeteg produceri-, rendezői és forgatókönyvírói munka viseli a kézjegyét, többek között a Legjobb film kategóriára jelölt A leleményes Hugo (2012) valamint A Wall Street farkasa duó foglal helyet a filmográfiájában. (FroG)

Joel & Ethan Coen - Nem vénnek való vidék (2008)

Coenék elmondhatják magukról, hogy az egyik utolsó olyan évben nyertek, amelyben a Legjobb film kategóriában „csak” 5 film volt a jelöltek között. A 2008-as mezőny bivalyerős volt, hisz a Nem vénnek való vidék olyan filmekkel mérkőzött meg, mint a Vérző olaj, a Juno, a Vágy és vezeklés, valamint a Michael Clayton. Gyakorlatilag a hagyományokhoz híven Coenék neo-westernje is kapott hideget-meleget; egyesek lassú, unalmas filmnek tartották, mások megkockáztatták, hogy a testvérpár a leggyengébb filmjével nyert, megint mások szerint (többek között szerintem is) a Nem vénnek való vidék egy igazi instant klasszikus volt. Akik az utóbbi tábort erősítették, leginkább a film feszültségét, Javier Bardem játékát, valamint a western-sablonok 180 fokos kifordítását vésték be a legfőbb pozitívumok közé. Érdemes megjegyezni, hogy Coenék azóta kétszer rendezőként (Egy komoly ember, True Grit a Legjobb film – kategóriában is volt jelölve) és háromszor forgatókönyvíróként (az előbb emlitett két film mellett idén a Kémek hidja szkriptjéért) kaptak jelölést, mellesleg egyiket sem váltották díjra. (FroG)

Danny Boyle - Gettómilliomos (2009)

A fordulópont, amikor a mindenféle fura drogos filmeket meg sci-fiket rendező fickóból hirtelen az Oscar egyik nagykutyája lett. Ezt az alkotást sokan tartják egy borzasztó giccshalmaznak, és bár van ebben igazság, alapvetően szerencsés, hogy egy Boyle-hoz hasonló innovatív és értő rendező nyúlt a témához, egy lenyűgöző filmmé téve azt. A Gettómilliomos pedig akkorát tarolt, hogy rendezője azóta sem tud leállni a díjvadászattal: először a 127 órával próbált meg ismét aratni (6 jelölés, 0 győzelem - nem jött össze), majd az irtózatosat bukó (de egyre inkább kultstátuszba emelkedő) Transz-szal visszatérni kicsit a gyökerekhez, hogy idén ismét teljes gőzzel induljon az Oscarért a Steve Jobs-szal. Azonban sem a pénztáraknál, sem a jelöltek kihirdetésekor nem teljesített jól az eredetileg a díjszezon egyik nagyágyújának beharangozott produkció, Boyle pedig a karrierjét beindító Trainspotting folytatásával talán visszatér arra az útra, ahol viszonylag kevés díj, de annál több rajongó várja. (danialves)

Kathryn Bigelow - A bombák földjén (2010)

Kathryn Bigelow filmje azon nyertesek sorát erősíti, melyek győzelmének létjogosultságát még hónapokkal a díjátadó után is vitatták. Az okok többrétegűek, azonban legfontosabb vitát az generálta, hogy a Bombák földjén egy bivalyerős mezőnyben nyert, hisz többek között a Becstelen Brigantyk, az Avatar valamint a District 9 fölött sikerült győzedelmeskednie. Sokak szerint ez csupán a témaválasztásának köszönhető: Bigelow az iraki háborúval látszólag heroikus talajra lépett az USA aspektusából. Azonban egy valami biztos: a rendezőnő legfőbb céljának a háború borzalmait, és azok lélektani hatásait próbálta megmutatni, azonban ez a mondanivaló lassacskán elsikkadt a film körüli herce-hurca „viharában”. Bigelow azóta próbált egy hasonló témájú filmmel Oscarig gyalogolni (Zero Dark Thirty), azonban ezt a bravúrt nem sikerült megismételnie (mellesleg a ZDT óta semmit sem rendezett). (FroG)

Tom Hooper - A király beszéde (2011)

Ha Danny Boyle-ra azt mondtam, hogy az Oscar-vadászatra rendezkedett be, Tom Hooper egyenesen külön műfajt gyártott ezekből a filmekből, miután a dadogó Colin Firth-szel bezsákolta a 2011-es díjátadó 4 legfontosabb elismerését. A király beszédére sok rosszat nem lehetne mondani, azon kívül, hogy elképesztően jelentéktelen alkotás ahhoz, hogy a legjobbnak kiáltsuk ki bármilyen kategóriában is, de a zsűri már többször is jelezte, hogy az effajta pátoszos történelmi mesék képesek lenyűgözni. Innentől pedig nem volt megállás, habár egyre inkább lefelé vezetett az út Hooper számára: A nyomorultak 8 jelöléséből három viszonylag jelentéktelen szobrot vihetett haza, A dán lány mindössze 4 nominációjával pedig még ennél is kevesebbre számíthat idén, de a rendező neve már ezzel is egybeforrt az egyenesen az Oscarra készített alkotásokkal. És ha A dán lány minőségét veszem, ezt nem feltétlenül bókként kell érteni... (danialves)

Michel Hazanavicius - A némafilmes (2012)

Mindig van valami diszkrét bája annak, amikor a mindenki által zseninek kikiáltott és ünnepelt auteur-ök 2-3 év alatt teljességgel a feledés homályába merülnek. Mintha az univerzum korrigálná azt az apró hibát, hogy egy rettentően túlértékelt illető és produkció volt az, ami annak idején ekkora méltatást kiváltott. Márpedig A némafilmesnél kevesebb érdemtelen kategóriagyőztes volt az Oscaron ebben az évezredben: ugyan a 70 és a halál közötti átlagéletkorú Akadémiánál értelemszerűen jól működik a nosztalgia (és még csak most kezdik kipaterolni azokat, akiknek mondjuk 30 éve közük nem volt filmhez...), mindenki túlzásnak érezte, hogy valaki arra nyerjen díjat, hogy elkészít egy olyan produkciót, amilyeneket 80-90 éve még futószalagon gyártottak. Éppen ezért muszáj enyhe kárörömmel néznem, ahogy a rendező aktuális darabja, A keresés teljesen elsikkad. Igaz, a minőségét elnézve nem csoda, hogy A némafilmes rajongói nem szívesen vállalják fel. (danialves)

Ben Affleck - Az Argo-akció (2013)

Ben Affleck 3 évvel ezelőtti filmje bár feszült történettel rendelkezett, és egy-két jó ötletnek sem volt híján, azóta nem igazán emlegette fel senki sem, se jó, se rossz aspektusból. Pedig Az Argo-akció igencsak rutinos Oscar-mezőnyben nyert, többek között Quentin Tarantino (Django elszabadul) , Steven Spielberg (Lincoln) , Kathryn Bigelow (Zero Dark Thirty) , Michael Haneke (Szerelem), Ang Lee (Pi élete), David O. Russell (Napos oldal) és Tom Hooper (Nyomorultak) alkotta a felhozatalt (mellettük még A messzi dél vadjai volt jelölve). Ez olyan szempontból érdekes, hogy a felsorolt filmek rendezői közül vagy legjobb film-, vagy legjobb rendező-, vagy legjobb forgatókönyvíró kategóriában szinte mindegyikük bezsebelt már egy díjat. Az Argo-akció valószínűleg mindenki tudatában úgy él, mint egy tisztes iparosmunka, ennek tudatában talán nem csoda, hogy Ben Affleck azóta nem rendezett semmit (a Holtodiglant is passzolta Finchernek, és milyen jól tette!), viszont színészként újra termékeny (hogy ennek ki mennyire örül, az már más tészta). (FroG)

Steve McQueen - 12 év rabszolgaság (2014)

A 2 évvel ezelőtti díjátadó nagy győzteséről talán senki sem gondolta, hogy ekkora jelentőségű lesz az idei Oscarral kapcsolatban: nem a film minősége miatt, hanem a Spike Lee által kirobbantott botrány miatt, miszerint nem volt színes bőrű színész a jelöltek között. Steve McQueen filmje ugyanakkor nem csak emiatt fontos, hanem annak okán is, hogy ez volt az első olyan alkotás, amely úgy nyert az Oscar királykategóriájában, hogy egy színesbőrű filmrendező – forgatókönyvíró dolgozott a produkción. Vitatkozhatnánk az alkotás felületességén, illetve a ki nem használt lehetőségeken, viszont fontos megjegyezni azt is, hogy McQueen erőszak ábrázolása, valamint a film egyéb kegyetlen képsorai sok gyomrost osztogattak a nézőknek. A 12 év rabszolgaság egyik legérdekesebb utózöngéje, hogy a film egyelőre nem hozta meg az elvárt sikert Steve McQueen rendezőnek, aki azóta sem rendezett egész estés filmet, csak rövidfilmeket, valamint egy egyszer majd megjelenő sorozatot. Az igazi sikert a főszerepben alakító Chiwetel Ejiofor könyvelheti el, a brit színész ugyanis az addig sem csekély megkeresésekhez képest is rengeteg filmben játszott azóta. (FroG)

Alejando Gonzalez Iñárritu - Birdman (2015)

A kortárs rendezők közül úgy néz ki, a mexikói származású direktor az, aki a legjobban el tudja találni az Akadémia-tagok ízlését. Tavaly a Birdmant sokáig mindenki ezüstérmesnek várta a Sráckor mögött, ehhez képest szinte semmit nem hagyott Linklater mozijának, de ezt valószínűleg kevesen élték meg tragédiaként: a film lenyűgöző képi megoldásai, folyamatosan pergő szövegei és az ezek mögött rejlő gondolatiság méltán emelték a 2015-ös gála legjobbjává. 9 nominációt szerző szatírája után a 2016-os gála legtöbb jelölését is Iñárritu gyűjtötte be túlélő-bosszúmozijával, amelyet egyébként már javában forgatott, amikor tavaly elnyerte a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó elismerést is. A visszatérő küzdelmes projekt volt minden résztvevője számára, de úgy néz ki, a sok szenvedés (és persze az erre épített kampány) kifizetődik. Természetesen ezzel felvetődik a kérdés, hogy a rendező képes lesz-e tartani ezt a tempót, habár egyelőre nem tudni a következő projektjéről - így talán jövőre mások is lehetőséget kaphatnak az Oscaron. (danialves)