Kevés film kapcsán érzek olyan kettősséget, mint amilyet ez a mű váltott ki belőlem. Egyrészről egy gyönyörű látványvilágú, szívmelengető történet, másrészről viszont nem áll messze attól, hogy (bármennyire is máshogy szeretné láttatni magát) egy egyszerű emocionális CGI-orgiává degradálódjon.

Pi (Suraj Sharma) India francia részében él, az édesapja által üzemeltetett állatkertben. Gyerekkorától kezdve érdeklik a vallások, és egyszerre lesz hindu, keresztény és muzulmán. Azonban az ő hitének is eljön a próbája: a család az állatokkal Kanada felé veszi az irányt, a tengeren hajótörést szenvednek, a fiatal fiúnak pedig egy bengáli tigris társaságában kell túlélnie az óceánon.

Először is le kell szögeznem mindenképpen, hogy egy lenyűgöző alkotásról van szó. Ang Lee rendezése gyakorlatilag maga a tökéletesség (a hajótörés szerintem simán az év egyik legjobb jelenete), a zene mesteri, a remek vizuális effektek és a kameramunka eredményeképpen pedig nem túlzás, hogy 2012 egyik leglátványosabb filmjéről van szó. Itt emelném ki külön, hogy az egyik főszereplőnek jogosan mondható tigrist többségében számítógépes utómunkával jelenítették meg, de ez egy pillanatig sem tűnik fel. Suraj Sharma pedig bizonyítja, hogy a tapasztalatlan színészekkel mostanában egyszerűen nem lehet befürdeni, remekül hozza a szerepét (valamint Gerard Depardieu cameo-ja is kiemelném). A történetvezetés is jó tempójú, a viszonylag kevés esemény ellenére végig leköt minket a sztori.

Azonban magában a történetben hiányzik valami. Leginkább az, ahogyan a visszaemlékező Pi (itt már Irrfan Khan játssza) ezeket az eseményeket valami nagy horderejű dolognak állítja be, amitől a hallgató például "istenhívő lesz", pedig ez végül elég nagy túlzásnak tűnik. Eleve engem borzalmasan zavart, hogy a remek képsorokat rendre megszakítják azért, hogy a montreal-i díszlet előtt merengő középkorú főhős újra a szánkba rágja őket, a film alapjául szolgáló könyv szerzője (Rafe Spall) pedig újra és újra rácsodálkozzon. (Még egy dolog, ami irritál, hogy a könyvek szerzői állandóan beleírják magukat a történeteikbe, mintha attól jobban elhinnénk, hogy valósak.) De a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy a film végén tulajdonképpen csalódottak leszünk, mert ezúttal nem hogy a marketinganyagok, de saját maga elvárásait sem teljesíti be. A legnagyobb erőlködés ellenére is marad egy szép túlélő-sztori, amelyből az utolsó mondatok hatására sem lesznek hitelesen levonható tanulságok, konzekvenciák. (Arról meg már nem is beszélek, hogy talán a címhez méltóan ehhez nem ártott volna tényleg valami életrajzszerűre tágítani a képet, mert ez így éppen csak egy fontos, de rövid epizód a címszereplő létezéséből, ami szintén meggátolja a hosszú távú következtetések levonását)

A stáblista elején az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a mű kicsit olyan, mint egy rövid, frappáns sztori Istenről, amelyet valamelyik ismerősünk posztolt ki facebook-ra. Elolvassuk, megjegyezzük magunkban, hogy "ez milyen találó", talán még emlékszünk rá néhány hét múlva is, de garantált, hogy két perc múlva már úgy fogjuk böngészni a hírfolyamunkat, mintha mi sem történt volna. És ehhez a párhuzamhoz méltóan valószínűleg valaki csak nevetni fog rajta, valakinek pedig megváltoztatja az életét, de önmagában mindenképpen kevés. Ettől függetlenül vizuálisan és történetileg is gyönyörű, viszont nem tudom azt mondani rá, hogy alapvetően tartalmas és tanulságos.

8/10