Alapvetően nehéz visszaemlékezni, hogy a dramedy műfaja valaha is népszerű volt-e a filmesek körében, illetve hogy egyáltalán mikor tűnt fel, de az egyértelmű, hogy az elmúlt 1-1,5 év során nagy figyelmet kapott, az olyan alkotásoknak köszönhetően, mint a 50/50 vagy az Életrevalók. David O. Russell filmje pedig idén 8 Oscar-jelölésig jutott, úgyhogy valami lehet ezekben a művekben. Nézzük is, hogy mi az.

Pat (Bradley Cooper) 8 hónap után szabadul egy elmegyógyintézetből, ahol mániákus depresszióval kezelték. Próbálja rendbe tenni az életét, hogy felesége visszafogadja, amikor találkozik a maga módján szintén őrült Tiffany-val (Jennifer Lawrence). Eleinte önös érdekből felajánlja, hogy segít a lánynak egy táncversenyen részt venni, de végül maga is egyre inkább úgy érzi, a gyógyulás útján indította el ez a kapcsolat.

Russellnek előző filmjével (A harcos) nem sikerült elnyernie a tetszésem, azonban ezúttal rendezése alanyául egy jó történetet és forgatókönyvet választott. A történet helyenként vicces, de alapvetően fenntartja a komoly hangnemet, a karakterek jól vannak megírva, és érdekesek. A színészek pedig kiválóan alakítanak, a két főszereplő miden dicséretet (és Oscar-jelölést) megérdemel, amit már csak azért is érdemes kiemelni, mert egyikőjüknek sem volt alkalma viszonylag komolytalan közönségfilmeken kívül megmutatni a tehetségét. Legjobban az atmoszféra működik, az alkotás el tudja azt érni, hogy kifejezetten élvezetes benne lenni, együtt élni vele. A rendezés is remek, és az egyébként teljesen jelentéktelen filmzenét leszámítva az összkép tökéletes is lehetne.

Azonban amiért nem az, az végül mégiscsak a történet. Amely jól indul, az első fél órában rengeteg humoros és meghökkentő jelenetet láthatunk, kellően őrült karakterekkel, azonban utána az események egy egyre inkább klisészerű mederbe folynak, a szereplők egészen normálisak lesznek, mintha az összes puskaport az előzeteseknek tartogatta volna a mű. (Még azon is elgondolkoztam, hogy lehet, hogy titokban Tarantino rendezte, de azt hiszem nem volt elég véres, hogy ezt mondhassam) Nagy szerencséje azonban, hogy a kellemes hangulat így is fennmarad, de azért alapvetően nem voltam maximálisan elégedett a játékidő második felével.

A Napos oldal tehát egy aranyos, nem túl komoly, de komolyan vehető produkció, remek kivitelezésben. És ha egy kicsit több kockázatot vállal, mint mondjuk egy európai film tette volna, akkor még sokkal több is lehetne ennél. De így is 2012 legjobbjai között tarthatjuk számon, és egy újabb kiváló példaként arra, hogy érdemes a dramedy műfajában próbálkozni.

8,5/10