(A figyelmesebbek már észrevehették, hogy mostantól egy külön oldaldobozban is gyűjtjük a toplistákat, így ott visszamenőleg megtalálhatjátok az összeset.)
Már írtam, hogy 2013 erősségét filmes szempontból az jelzi igazán, hogy annak ellenére is minőségi volt a felhozatal, hogy az általam legjobban várt filmeket néhány kivétellel komoly csalódásként éltem meg. Olyannyira, hogy frusztrációimat nem tudtam magamban tartani (mondjuk sok ember számára a blogolás eleve erről szól), úgyhogy egy szép tízes listába összeszedtem azokat (az egyébként sok esetben nem rossz) filmeket, amelyeket kisebb vagy nagyobb pofára esés volt számomra megtekinteni. (A posztban szereplő képek lelkiállapotomat hivatottak illusztrálni.)
10. Walter Mitty titkos élete
A listát rögtön egy kakukktojással nyitom, ugyanis ez a cím nem azért volt csalódás, mert annyira kiemelkedő darabot vártam volna már hónapokkal előtte, hanem a benne rejtőző lehetőség miatt. (Persze azt sem irigylem, aki "A legjobb film a Forrest Gump óta" marketingszöveget elhitte.) És ezt most ne tessék amolyan "kihagyott ziccer"-ként értelmezni, ugyanis Walter Mitty egyáltalán nem az, hanem inkább (ha már focis hasonlatnál maradunk) egy csatár, aki egy ígéretes gólhelyzetből inkább visszapasszolt. Ben Stiller alkotása remekül indul, tele van ötletes és humoros jelenetekkel, hogy aztán végül egy teljesen átlagos hollywoodi önmegvalósítós filmmé szürküljön.
9. Sötétségben - Star Trek
(Kritika)
Valószínűleg jogos a kérdés, hogy miért vártam többet annál, amit a teljes felejthető reboot-ban láttam, de naivan elhittem, hogy Abrams tényleg nagyot akar robbantani ezzel a filmmel. Tévednem kellett. Ez az alkotás pont ugyanolyan műanyagszerű, gyerekes és súlytalan, mint bármelyik tipikus blockbuster, és néhány jól sikerült akciót leszámítva nem hoz semmi különlegeset. Ha a mozifilmek ételek lennének, ezt a Star Trek-et biztosan valamelyik gyorsétterem-lánc gyártaná.
8. Túl a fenyvesen
(Kritika)
Derek Cianfrance második filmjével sem lett volna semmi baj, ha az első nem éppen egy olyan remekmű, mint a Blue Valentine. Innentől kezdve viszont magasan volt a léc, amit ő meglehetősen ambiciózusan próbált megugrani, és aztán meglehetősen ambiciózusan le is verte azt. A forgatókönyvben szereplő 3 történet egyenként önmagában nagyon kevés, együtt viszont nagyon nem akar összeállni, még ha maga a koncepció nagyon tetszetős is.
7. Szörny Egyetem
(Kritika)
Ugyan az első rész újranézésekor meglepően konstatáltam, hogy egyáltalán nem tartom egy zseniális darabnak, mégis megvolt benne az az eredetiség és ötletesség, ami mostanában nagyon hiányzik a Pixar animációiból. Például a Szörny Egyetemből is, amely az egyetemi vígjátékok kliséit pakolgatja egymásra (meglepően szórakoztatóan), ahelyett hogy egy új klasszikust hozna létre. Múltidézésnek jó volt, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a néhány héttel később érkező Gru 2 minőségileg bizony csúnyán megalázta az egykor joggal első számúnak tartott animációs stúdiót.
6. Gengszterorsztag
(Kritika)
Ilyen erős szereposztás ritkán adatik meg filmeknek, mint ami ennek a darabnak megadatott, és a hasonló témájú Lawless sikere is felcsigázta az érdeklődésem. Azonban a végeredmény a másik végletet képviselte: míg ott még Shia LeBeouf-ből is sikerült kihozni a legjobbat, itt Sean Penn önmagához sem volt méltó, a sablonos és kidolgozatlan forgatókönyvet pedig kizárólag a film egyedi vizuális megjelenése tette szórakoztatóvá. Azonban én sokkal többet vártam ettől a műtől, mint egy szórakoztató, de felejthető produkciót.
5. The World's End
(Kritika)
A Three Flavours of Cornetto trilógia záródarabjaként az ember akaratlanul is valami nagy durranást vár, nem azt, hogy még az első két film színvonalát sem sikerül megütni. Úgyhogy nem kell sokat ecsetelnem, miért is számít csalódásnak ez a vígjáték. Két óra nevettetés helyet kaptunk háromnegyed órányi értelmetlen szövegelést, fél órányi akciójelenetet, és csak a maradékban láttam azt, amiért megszerettem a Wright-Pegg párost. Ez így elég kevés volt, nem csoda, hogy itthon egyik forgalmazó sem akarja bemutatni.
4. Halálos iramban 6
(Kritika)
A negyedik és az ötödik rész egy felfelé ívelő pályát jelölt ki a sorozat színvonala kapcsán, ennek megfelelően magasan volt a léc a hatodik felvonás számára, azonban az első előzetesek nagyszabású akciójeleneteit látva ez nem tűnt komoly kihívásnak. De végül a borzalmas párbeszédek, áltudományos marhaságok, és a 90-es évek B kategóriás akciófilmjeibe illő erőltetett világmegmentés egy olyan keveréket adtak ki, amely teljesen méltatlan volt a korábbi filmek hangulatához és örökségéhez. És még annak a felhőtlen szórakozásnak is keresztbe tett, amit ettől a filmtől elvártam.
3. 12 év rabszolgaság
(Kritika)
A Shame után azt hiszem senki nem azt várta volna Steve McQueentől, hogy következőnek egy egészen kockázatkerülő és érdektelen filmet tesz le az asztalra. Márpedig ő pont ezt művelte, egy levegőben lógó főhőssel és egy történettel, amelynek lényege kimerül a rég célt ért egyenlőségi mozgalmak mantráiban. A sors iróniája, hogy a történet folyása közben felvillantott 5-6 mini-történetszál egyenként érdekesebb, mint amiről maga a film szól.
2. Elysium - Zárt világ
(Kritika)
Sokáig a District 9 folytatását várta mindenki Neill Blomkamp második filmje képében, és tulajdonképpen ha nem is folytatás, az Elysium sok szempontból örököse a rendező debütáló alkotásának. Mielőtt a mozikba került, én még azzal is kiegyeztem volna, ha Blomkamp egyszerűen csak megismétli, amit előző művével hozott létre, azonban arra nem számítottam, hogy ez ilyen rosszul fog sikerülni. Egy kiüresedett, sablonos, erőltetett és giccses produkció született, mintha egy ügyetlen utánzónak adták volna feladatul, hogy másolja le a District 9-t, ő meg pont azokat az elemeket hagyta ki, amelyek az eredetit naggyá tették. Azonban mivel végső soron egy látványos és szórakoztató darabról beszélhetünk, nem mondanám az év legnagyobb csalódásának, de a legfájdalmasabbnak mindenképpen.
1. Az acélember
(Kritika)
Mit várjon az ember egy filmtől, amit Zack Snyder és Christopher Nolan nevével reklámoznak? Minden bizonnyal valami stílusos akcióorgiát, amit a Memento vagy A tökéletes trükk történetvezetése jellemez. Magyarul valami olyasmit, amit talán még soha nem láttunk filmvásznon. Nem csoda, hogy úgy beszéltem a remekebbnél remekebb alkotásokról júniusig, hogy "ez az év filmje lehet, de várjuk meg a Man of Steelt." Én sem gondoltam volna, hogy végül egy egészen más toplista csúcsán fog állni az év végén ez a cím. Ez azonban egyáltalán nem érdemtelen: Nolan ötleteiből David S. Goyer egy teljesen átlagos szuperhősfilmet írt, semmitmondó párbeszédekkel és minimális drámai töltettel. Snyder pedig a minőség helyett a mennyiségre helyezte a hangsúlyt, és abból indult ki, hogy ha lepipálja Michael Bay-t a pusztítás nagyságában, abból máris valami látványos dolog jön létre. "Az év csalódása" cím méltó helyre került. (És még így sem én voltabb a legrosszabb véleménnyel róla.)
Természetesen kommentben várom a ti csalódásaitokat, vagy akár, hogy ti hogyan éltétek meg ezeket a filmeket, miért vagyok fasz stb.
