I don't want to work on huge budget films among the political world of Hollywood. /Neill Blomkamp/

A forgatókönyvírásnak megvan az a szépsége és egyben nehézsége, hogy a temérdek oktatóanyag, tipp és módszer ellenére szinte lehetetlen egy biztos receptet mondani arra, hogyan írjunk egy jó forgatókönyvet. Olyannyira, hogy a legnagyobbak is beleesnek a hibába sokszor. Itt van például rögtön Neill Blomkamp: a District 9 magabiztos elsőfilmese mintha egy másolót kért volna fel második filmjének megírására. Ő pedig ugyan szolgaian átvette az első produkció minden fontosabb elemét, de mindezt annyira lelketlenül és művien, hogy a végeredmény teljesen csalódást keltő lett.

(Az írás mindkét filmre nézve spoileres)

Az alapötlet

Nem tagadom, hogy egy film szempontjából szerencsés, ha egy általános jellegű üzenete van, amit nem csak bizonyos kultúrák vagy korosztályok értenek meg, azonban az Elysium ebben (is) kicsit átesik a ló túlsó oldalára. Az Occupy mozgalom korában népszerű az anyagi javak igazságtalan elosztásáról regélni, azonban például Andrew Niccol, valamint a TDKR kifejezetten erőltetett felhangjai sok más filmmel együtt teljesen kifárasztották ezt a koncepciót. Főleg, ha az ember olyan sablonosan nyúl hozzá, hogy a filmjében gyakorlatilag az egész Föld egy nagy Mexikó, a gazdagok űrállomása pedig egy űrben lebegő Beverly Hills. A gyár tulajdonosa meg természetesen egy gonosz kizsákmányoló kapitalista, aki a haldokló munkástól még a lepedőt is sajnálja. Mindez pedig néhány teljesen felesleges és sablonos hatalmi játszmával van megspékelve.

Ezzel szemben a dél-afrikai nyomornegyedek világa és etnikai feszültségei bár valószínűleg hidegen hagyják a világ többi részét, egyben egy sokkal érdekesebb koncepcióra adnak lehetőséget. Gavin Hood már a Tsotsi-ban is teljesen elvarázsolt és sokkolt ezzel a környezettel, Blomkamp pedig a nigériai fegyvernepperekkel, a kormány titkos kísérleteivel, a humoros mellékzöngékkel (mint a macskakaja vagy a gumievés) ugyan egy abszurd, de élő és eredeti világot hoz létre, amit mindenáron meg akarunk ismerni. Lepusztult los angeles-i külvárost viszont láttunk már bőven a filmekben.

A szereplők: a pozitív hős...

Rendezőnk itt is kifejezetten szolgaian másolja magát: legyen valami végzetes átalakulás, ugyanakkor kicsit erőltetett módon Max is megkapja a különleges képességeit, aztán végül ő is feláldozza magát Wikushoz hasonlóan. A "hogyan" kérdése viszont itt is egészen nagy különbségeket mutat.

Teljesen erőltetett módon érkezik a történetbe ez a furcsa exoskeleton, ami nyilvánvalóan Wikus átalakult karjának felel meg, de ha jobban belegondolunk, nincs semmi szerepe a történetben. A District 9-ban egy különösen hangsúlyos történetszál volt az idegen fegyverek kezelésének problémája, így ez szerves részévé tudott válni a történetnek, Max különleges képessége viszont annyiban merül ki, hogy puszta kézzel le tud nyomni egy robotot, tulajdonképpen ezzel az egy alkalommal veszi hasznát. Ez a mélység, természetesség Max karakteréből is hiányzik, ő alapból egy jófej szupermen, és az első perctől kezdve nem kérdés, hogy segíteni fog gyerekkori szerelme leukémiás kislányának (hiába erőlködik valamiféle konfliktuson itt a film). De azért ezt muszáj megalapozni néhány borzalmasan klisés flashback-kel, illetve bántóan szájbarágós vízilovas történettel.

Wikus metamorfózisa viszont azért volt különösen drámai, mert ő nem egyszerűen egy idegen lénnyé vált. Persze önmagában már ez sem jelentéktelen dolog, de számára ez azt is jelentette egyben, hogy elveszíti a feleségét, ráadásul mindezt úgy, hogy a nő soha nem tudja meg az igazságot. És Max? Őt hajtja a túlélő-ösztön, hogy...izé....hogy folytathassa az életét, amit egy félig romos ház és egy szar meló között ingázva tölt? Engem nem győzött meg egyáltalán.  Tekintve azt, hogy már az életben maradásra sincs (az én szempontomból) racionális motivációja, az önfeláldozás is magától értetődően, és minden katarzistól mentesen érkezik a néző számára.

A végső küzdelmükben pedig ez csak még jobba kicsúcsosodik. Wikust egész végig nem érdekli semmi, csak az, hogy visszafordítsa a benne lezajló folyamatot, ám az események hatására a rákokat megvető és kigúnyoló valakiből egy olyan ember lesz, aki végül hajlandó feláldozni magát csak azért, hogy elősegítse egy másik faj boldogulását. Ezért is hátborzongatóan erős jelenet, amikor a robotban ülve végül visszafordul, hogy megküzdjön üldözőivel. Valami ilyesmit hívnak karakterfejlődésnek. Nem azt, amikor Max elfogadja az elkerülhetetlen végzetet.

... és a negatív hős

Valahol már értékelnem kéne, hogy egy filmes végre nem Nolan Joker-jét akarja másolni egy agyafúrt, önmagát elfogató (ez semmiképpen nem maradhat ki) gonosszal, de sajnos a Sharlto Copley által megformált karakter ettől még pont ugyanolyan mesterkéltre sikeredett. Szinte átüt az izzadtságszag a vásznon, ahogyan Jodie Foster beolvassa nekünk a bűnlajstromát, és úgy érződik, hogy egy-két undorító dolgot még lazán a számlájára írna, ha ezzel gonoszabbnak tudja feltüntetni. Krueger gesztusai, mondatai pedig mintha csak egymásra akarnának licitálni, hogy minél gusztustalanabb legyen. Tulajdonképpen nem is tudunk róla mást, mint hogy nagyon rossz, és mivel az ellenfeléről is csak annyi mondható el, hogy nagyon jó, ez valahol passzol is, a drámai konfliktus meg nagyjából egy népmese bonyolultságával haldoklik.

Pedig a District 9-ban ezt is sokkal jobban sikerült eltalálni. Ugyan Koobus sem rendelkezik túlságosan egyedi vonásokkal, a túlbuzgóan kötelességtudó és enyhén vérszomjas katona archetípusát testesíti meg, de ennél többet nem is akar mutatni. Tulajdonképpen akaratán kívül kerül a szituációba (pont, mint Wikus), onnantól kezdve pedig csak teszi a dolgát, sallangmentesen. A parancsteljesítéshez, a gonoszsággal ellentétben, nincs szükség motivációkra, ezért is működik az ő karaktere. Ha úgy vesszük, nem is egy önálló valaki, hanem az MNU hozzáállásának  (Illetve főszereplőnk apósának) megtestesülése egy személyben, így állítva Wikusnak valódi ellenfelet.

A befejezés és az üzenet

Szinte már kötelező megemlíteni minden írásban, hogy milyen zseniális társadalomkritikai mondanivalója van a District 9-nak, mert egy elég nyilvánvaló párhuzamot húz az űrlényes analógiával, azonban szerintem az első fél órát leszámítva tulajdonképpen egyik alkotásban sem az enyhén szatirikus allegória kifejtésén van a hangsúly, hanem (nagyon szerencsés módon) a főszereplők drámáján. Azonban talán tudatosan, talán tudat alatt az utolsó percekben két teljesen eltérő üzenetet sugároz a két alkotás.

Ha példát kellene mondanom a leggusztustalanabb hollywoodias giccsre, kis gondolkodás után biztosan rengeteg példa ugrana be, de az Elysium záró képsorai tökéletesen kimerítik ezt a kategóriát. Ez a teljesen utopisztikus optimizmus még a leginkább húsba vágó témaválasztást is hiteltelenné és elcsépeltté teszi. Mégis mit szűrjünk le ebből a fordulatból? Ha eléggé erősen kívánjuk, akkor egy csapásra meg tudunk szüntetni minden betegséget a világon? Ha elég sokáig vársz, jön egy messiás, és minden szép és jó lesz? Mintha arra bátorítanának, hogy lájkokkal is meg lehet gyógyítani a beteg gyerekeket, de legalább ahhoz nekünk nem kell tennünk semmit.

De álljon előttünk egy jó példa: a 3 éven belül (talán) visszatérő űrhajó ugyanúgy megadja a remény érzetét, és biztosítja a nézőt afelől, hogy a főszereplők küzdelme sem volt hasztalan. Azonban egy nagy különbség van ebben: igazán azzal teljesedik be a film üzenete, hogy ez önmagában gyakorlatilag mégsem old meg semmit, legalábbis addig nem, amíg Christopher Johnson vissza nem tér, hiszen a District 10-ben még mindig milliók nyomorognak. Magyarul bármi is történjen, az idegen menekültek problémája még mindig megoldásra (a mi megoldásunkra) vár, és semmiféle hős nem fogja helyettünk elvégezni a munkát. Természetesen egy meglehetősen furcsa és idegen gondolatnak számít Hollywood-ban, ahol jelenleg a szuperhős-kultuszba van mindenki belebolondulva, azonban ez is egy olyan elem, ami miatt a D9 még sokáig emlékezetes marad, legalábbis sokkal tovább, mint az Elysium.

Hiszen maga a rendező mondta: "Hollywood likes to simplify real life and it likes to tie everything up neatly at the end which isn't how life plays out. The cool thing is that it's unresolved with Wickus at the end and to a certain extent it's unresolved with all the aliens." Ezek után felfoghatatlan, miért nem hallgatott saját magára.

Nem is tudom, hogyan foglalhatnám össze az egészet. Mintha az Elysium forgatókönyve egy first draft lenne, aminek a lényege csak az, hogy eljuttassa a történetet A-ból B-be, ehhez pedig az elsőként keze ügyében kerülő hollywoodi paneleket használja. Valahol itt kellett volna jönnie annak a résznek, ahol Blomkamp átgondolja, hogy ez hogyan is fog egy szerves egészet alkotni a karakterekkel, a film világával, így az események nemcsak a klisék mentén következnek egymásból. Nem zárom ki azt sem természetesen, hogy jelentősen belenyúltak a producerek a végső verzióba, elvégre alapvetően érthetetlen, ami itt történt.

De egy valami reménykeltő: ha District 9-nál a társíró Teri Tatchell (aki egyben Blomkamp felesége is) jelentette a különbséget, ha pont ő hiányzott az Elysium-ból, akkor van egy jó hírem. Tatchell visszatér Blomkamp következő projektjéhez, a jövőre érkező Chappie-hez, és remélhetőleg ismét egy kiváló művet láthatunk a mozivásznon.