2012 tájékán a young adult, azaz a hivatalosan fiatal felnőtteknek, valójában gyakorlatilag tiniknek szóló filmek (regényadaptációk) virágkorukat élték. Nem sokkal korábban fejeződött be hatalmas csinnadrattával, rekordokat döntögetve a Harry Potter-széria, ekkor ért véget szintén óriási felhajtás mellett a Twilight története, miközben Az éhezők viadala képében már meg is jött a trónkövetelő. De mire Katniss Everdeen küzdelmének végére értünk, valami végérvényesen megváltozott: noha tökéletes receptnek tűntek a tinifilmek, Az éhezők viadala mellé egy franchise sem tudott felnőni. 

Amelyik nem hasalt el már a startvonalnál (Lenyűgöző teremtmények, Végjáték, Az ötödik hullám), az 1-2 résszel később ért csúfos véget (ld. a végül elméletileg a tévék képernyőjére száműzött, gyakorlatilag soha be nem fejezett Beavatott-széria, vagy legfrissebb példaként a trilógia legrosszabb eredményét hozó Az útvesztő: Halálkúra). Miközben évekig heti szinten olvastuk egy-egy újabb YA-adaptáció bejelentését, ma már szinte nagyítóval sem találunk ilyet a stúdiók készülő projektjei között, és a frissen érkező Sötét elmék esetében is borítékolható a bukás, vagy legalábbis a marginális popkulturális szerep. De mi változott meg? Hiszen a fiatal felnőttek továbbra is rengeteget járnak moziba, sőt minden korcsoportot nézve jellemzően ők járnak a legtöbbet. Hogyan szűnt meg mégis pár év alatt teljesen az igény a tiniknek szóló történetekre a filmvásznon? Erre keresem alább a válaszokat.

DISCLAIMER: Természetesen léteznek ifjúsági művek a fantasyken, sci-fiken és disztópiákon kívül is, azonban egyrészt ezek bevétele és jelentősége kevés kivétellel eltörpül a felsorolt (al)műfajok popkulturális szerepe mellett, másrészt például a Csillagainkban a hiba és utánzói kapcsán gyakorlatilag ugyanez a folyamat játszódott le.

Elég volt a trilógiákból?

Hollywoodban évtizedek óta divat, hogy minden sikeres filmet háromrészessé bővítenek, de ez jellemzően azzal jár, hogy a második epizódok időhúzó, összekötő történetekké válnak - a nézők tudatában is. Ezt még az olyan franchise-ok is megszenvedték, mint a Star Wars, amely esetében mindkét trilógiának a második része teljesített a leggyengébben a kasszáknál (és Az utolsó Jedik is alulmúlta Az ébredő Erő eredményét). Ráadásul a a legtöbb young adult-franchise esetében kevésszer beszélhetünk valódi trilógiákról: az első részek jellemzően többé-kevésbé kompakt történetek, amelyek a folytatásokra új helyszínekkel vagy új kihívások kialakításával bővülnének. Azaz a néző számára megvan a lezártság élménye, a sztori továbbfűzése pedig legtöbbször csak erőltetetten valósítható meg. Márpedig  kevésszer sikerült valóban indokolttá tenni a három (négy) filmnyi terjedelmet: Az útvesztő nem tudott egy elég érdekes alapkonfliktust felvázolni, ami az Útvesztő rejtélyének megoldásán túl is életben tartotta volna, Az éhezők viadala is ugyanígy járt a második viadal lezárultával (de eleve kissé megúszós már a viadal megismétlése is narratívaként), ráadásul alaposan el is játszotta a nézők bizalmát a rettentő unalmas 3/1. résszel. Valódi konfliktusok híján többnyire súlytalan cliffhangerekkel próbálták megtartani  nézőket - nem csoda, ha a közönséget már szinte egyáltalán nem is érdekelte például A beavatott kettébontott fináléja. A trilógia leginkább az alibizéshez nyújt keretet, hiszen kis szerencsével a nézők pont addigra szeretnek ki a kamu-fordulatokból és az időhúzásból, mire már vége is a történetnek. De erre az utóbbi időben mintha ők is rájöttek volna.

Ha valami nem népszerű, akkor nem népszerű

Triviális, de ha nem bestsellereket adaptálunk, akkor jó eséllyel a filmváltozat sem fog kasszát robbantani. Nemcsak azért, mert nincs milliós rajongótábor, amely beülne a moziba, hanem mert ha a történet papíron sem fogott meg elég embert, akkor hiába visszük vászonra, akkor sem fog. Hányan olvastátok a Harry Potter és hányan Az útvesztőt? De nézzünk inkább konkrét számokat: Az emlékek őre könyvváltozatából 20 év alatt adtak el 10 millió példányt, a Harry Potter és a félvér hercegből egyetlen nap alatt. A beavatott széria 3 részéből pedig összesen sem értékesítettek 7 milliót – nem kell tehát meglepődni, hogy a filmváltozatok eredményei is hasonlóan viszonyultak egymáshoz. (7 millió eladott mozijegy egyébként csak 70 millió dollár bevételt jelentene az Egyesült Államokban, tehát ezek még csak nem is annyira nagy számok.) Mint mindent, Hollywood a YA-lázt is elkezdte receptként felfogni, és azt hinni, ha valami ebben a műfajban készült, az automatikusan sikeres lesz. Nem lett, viszont legalább pillanatok alatt telítődött a piac többtucatnyi középszerű és gyenge alkotással, ezzel még rontva is a műfaj imázsát.

A blockbusterek elszipkázták a nézőket

Bizonyos csoportok előszeretettel hangoztatják, hogy a "képregény-adaptációk gyerekeknek szólnak", de valljuk be, ezeket a történeteket úgy alakították ki, hogy 10 éves kortól felfelé bárki számára élvezhetők legyenek. Sőt, az utóbbi évek során egyre inkább így alakították ki, értelmetlenné téve a "fiatal felnőtt" distinkciót. Az elmúlt 5 évben a blockbusterek minden erejükkel azon voltak, hogy eltüntessenek minden akadályt, ami éket verne egy 10 és egy 30 éves néző közé, ezt pedig egy változásban érhető igazán látványosan tetten. Összehasonlítva a 15 évvel ezelőtti látványfilmekkel, a kortárs szuperprodukciókat már egyértelműen úgy formálják meg, hogy ne felnőtt hősökkel és ne felnőtt témákat megközelítve szóljanak. Csak nézzétek meg a 2000-es X-Men, az X-Men: Apokalipszis és az Új mutánsok szereplőinek átlagéletkorát, ahogyan a Transformers a tini Sam Witwickyt hátrahagyva leszállóágba került, vagy hogy a tavalyi legnépszerűbb Marvel-film a tini Pókember felnövéstörténete volt.

De az sem kizárt, hogy szereplőik történetesen harminc felettiek, de kihívásaik sokkal kevésbé az érett, felnőtt léthez kapcsolhatók. A (felnőtt) párkapcsolatok helyét a legtöbb helyen átvették a családról, barátságról folytatott elmélkedések – ha belegondolunk, A galaxis őrzői mindkét része tökéletesen értelmezhető egy kamasz érzelemvilágának szintjén is. A gordiuszi csomót tehát azzal vágták át a szuperprodukciók, hogy nemes egyszerűséggel nem szólnak olyan témákról, amelyek nehezen átélhetők volnának a fiatalok számára. Ilyen értelemben ma már egy Terminátor is életképtelen lenne - és végül is, ha megnézzük a franchise sorsát, erősen életképtelen is, a Szárnyas fejvadász 2049-ről nem is beszélve. A szuperprodukciók a Szárnyas fejvadászok terepéről szépen elkezdtek Az útvesztő territóriuma felé mozogni, majd jóformán elfoglalták azt. (És akkor még arról nem is esett szó, hogy a sorozatok, a Netflixszel az élen jelentkező új platformok is mind elsősorban a fiatal nézőkre vadásznak, ami kiválóan fonódik össze például a Stranger Thingsben.)

Tegyük hozzá, hogy ezek a produkciók már csak azért is helyzeti előnyből indulnak, mert a YA-filmgyártás valójában már régóta egyenértékű a nőknek/lányoknak szóló alkotásokkal. Ennek számos oka lehet a fiúk kisebb olvasási hajlandóságától (=eleve nincsenek népszerű fiú YA-könyvek) addig, hogy a képregények (és adaptációk) váltották ki a fiúknak szóló műveket, de a 21. századból nagyjából Az útvesztő-trilógia mondható egy elsősorban fiúkra pozicionált szériának. Márpedig egyetlen szegmensre alapozva még nehezebb sikert elérni.

De mi a helyzet a nőkkel?

Úgyhogy a női nézők vállán nyugszik már évtizedek óta a YA sikere. Hiszen elvitathatatlan, hogy a Twilight elsősorban a női nem tagjai közül gyűjtötte nézőit, és vele egyetemben számos YA-adaptáció vívott ki magának figyelmet azzal, hogy női főhőssel, női szemszögből íródott. Csakhogy a blockbusterek gyártói időben kapcsoltak, és gondoskodtak arról, hogy ma már ez egyáltalán ne legyen kuriózum. Ahogyan arra a nőmentes verziókat készítő, bojkottot és bosszúhadjáratokat szervező rajongók kiválóan rámutattak, a legutóbbi három Star Wars főhőse egyaránt nő, a Wonder Woman sikerét nem kell ecsetelnem, és bár ez nem sok büszkeségre ad okot, de a férfiak tárgyiasítása is nagyot lépett előre az elmúlt évek során. Chris Evans alaposan bemutatott bicepsze, Chris Hemsworth hasizma elmaradhatatlan elemei mára egy Marvel-mozinak, így gondoskodva arról, hogy ma már a nők is megtalálják a számításukat ezekben a darabokban. Azonban amíg a Star Wars és a Marvel elképesztő mértékben tudja megszólítani a férfiakat, addig A beavatott-szériáról ugyanez már alig mondható el. A YA-filmek lehet, hogy sokat tettek a nők egyenlőségéért, de mára ez inkább már hátrányként, mint privilégiumként jelentkezik.

Már nem tudnak szólni a fiatalokhoz

Közhely, hogy minden generáció más problémákkal szembesül, így az is nyilvánvaló, hogy ezeknek a műveknek a szavatossága egészen rövid. Persze bizonyos témák kortalanok, de a kihívások egészen más formában jelentkeznek a 90-es és a 2010-es évek tinédzserei számára. Márpedig ha 2-3 év, mire ezekre reakcióként születik egy regény(trilógia), még legalább 2-3, mire az befut és filmváltozat készül belőle, addigra szinte már el is veszti a relevanciáját. (És ez még óvatos becslés volt, hiszen Az emlékek őre könyv- és filmváltozata között 21 év telt el.)

A legtöbb kortárs regény/film koncepciója például azon alapul, hogy adott egy elnyomó rezsim, ami egy vállalhatatlan elvrendszert, életpályamodellt kényszerít a fiatalokra, akik ez ellen fellázadnak. Vagy éppen egy új, ismeretlen világban kell helytállniuk hőseinknek, és szembenézni a képességeik révén rájuk osztott szerepekkel. Sztereotípiák, kasztok, skatulyák, elvárások, előítéletek - a mai fiatalokat azonban már nem ezek a jelenségek fenyegetik és tarják lázban, hanem éppen, hogy a kijelölt életút teljes hiánya. A beavatott 5 db élethosszig tartó kasztja nevetségesen irreális egy mai Z-generációs számára, aki minden jel szerint pályafutása során 2 évente nem hogy munkahelyet, de akár teljes karriert is vált, és pályaválasztási, kapunyitási válságát éppen az okozza, hogy nem tudja, hogyan ragadja meg az előtte álló lehetőségeket.

2010-11 környékén persze még jogos lehetett, hogy minden az identitás fojtogató, nyomasztó öleléséből történő menekülésről szólt, hiszen a közbeszédet is ez dominálta a tinédzserek világán kívül is. A faji, nemi és egyéb identitások középpontba egyszerre volt felszabadító, ugyanakkor hordozta magában azt a szorongást, amit a születésük okán kasztokba vagy körzetekbe sorolt tinik és fiatal felnőttek is megéltek Az éhezők viadalában és A beavatottban.  Így amolyan ellenreakcióként megszületett az alt-right a cinikus, nihilista szemlélete amelyről éppen az mondható el, hogy már csak valamivel szemben tudja meghatározni magát, közösen vallott értékek nincsenek, csak közös ellenfelek, és tulajdonképpen ezt használja identitásképző erőként. (Ezt jól mutatja, hogy az Egyesült Államokban, de éppenséggel Magyarországon is a jobboldali szélsőségesek minden további nélkül megférnek egy platformon Milo Yiannopoulos homoszexuális botrányhőssel.) Azaz napjaink kihívásává éppen az vált, hogy milyen identitást keressünk magunknak a genetikánkban meghatározotton túl. Ironikus módon e tekintetben rengeteg közös van a xenofóbiához forduló rétegekben és a radikalizálódó második-harmadik generációs bevándorlókban. Utóbbiak ugyanis éppen attól szenvednek, hogy sem szüleik, sem új hazájuk kultúráját nem tudják magukévá tenni, az iszlám fundamentalizmus pedig erre kínál rendkívül határozott választ. (Akár európai származású fiatalok számára is, jól mutatva, hogy az ideológiákból eredő identitás képes felülírni a genetikából eredeztetettet.)

Ebből a szempontból tehát Az emlékek őre, Az útvesztő, de akár még a Harry Potter is jórészt idejétmúlt történetek, a korszakváltást leképező művek megszületése pedig még várat magára. (Bár bizonyos nem YA-művekben már tetten érhető a váltás: például N.K. Jemisin A megtört Föld-trilógiája arról mesél egy tinédzser szemén keresztül is, hogy milyen, ha a mágia nem a Rowling-féle felszabadító szerepben, hanem az elnyomás és rengeteg kulturális feszültség forrásaként tűnik fel.)

+1. Minden divat véget ér egyszer

Ahogyan a westernnek, a "sword & sandal" megnevezéssel is emlegetett történelmi akciófilmeknek, az erotikus thrillereknek is leáldozott hosszabb-rövidebb fellángolás után (és bizonyos műfajok - ld. horror - esetében ez akár többször is megtörtént), úgy azon sem kell meglepődni, hogy a young adult-filmek szavatossága is korlátosnak bizonyult. Jön egy-két nagy siker, megjelennek a követők, telítődik a piac, majd a nézők ráunva a divatra a következő nagy attrakció felé fordulnak - ebben semmi szokatlan nincs, sokkal inkább ez az élet rendje a filmvilágban.