Power kritikáját itt olvashatjátok

Az ébredő Erő után azzal mentegetőztek a legtöbben és ütötték el a negatív kritikákat, hogy J.J. Abrams filmjének hatalmas feladata volt azzal, hogy újjáélessze a Star Wars-univerzumot, kielégítse a mindenért az asztalt verő rajongókat, és maga a rendező is elismerte néhány hete, hogy emiatt messze nem tudta kihozni a maximumot történetéből. És bár ez számomra nem magyarázat az alkotás sok problémájára, azt el tudom fogadni, hogy a VII. rész tényleg halmozottan hátrányos helyzetből indult - ugyanakkor ennek szükségszerűen magával kellett volna hoznia azt, hogy Az utolsó Jedikben teljesedik ki az, ami ott nem tudott.

Azonban amikor megjelent a "Directed by Rian Johnson" felirat a vásznon, bennem csak az fogalmazódott meg, hogy lassan már 5 órája nézem a történetet, de még mindig nem jutottunk sehonnan sehova. A rendkívül bátornak, újszerűnek stb. felcímkézett produkció gyakorlatilag 150 percen keresztül tapicskolt a semmiben, a lehető legkevésbé építkezve az elődre, és a lehető legkevésbé készítve elő súlyos konklúziókat a folytatásra nézve.

Nem akarom ugyanakkor elvitatni az író-rendező revíziós kísérleteit, egy-két főfordulata tényleg merész és tényleg szokatlan a Star Wars-univerzumról, ahogyan az is üdítő frissítés, hogy a hőskultusz táplálása helyett a Zsivány Egyes gondolatiságát továbbgördítve ez is az Erő-képtelen kisemberek önfeláldozásának filmje. De ahogyan Gareth Edwards (és a munkájába belekontárkodó Lucasfilm...) alkotásában sem éreztem valódi tétet az újszerű húzásokban, úgy itt sincs jelentősége Johnson ambíciójának, egész egyszerűen azért, mert nincs, amit tápláljanak ezek a mozzanatok.

A legtöbb döntés ugyanis olyan indokolatlan Az utolsó Jedikben, mintha a forgatókönyvírás során pénzfeldobással vagy dobókockával határozott volna, éppenséggel történhetne ugyanannak a szöges ellentéte, azt is meg lehetne magyarázni. Abrams alapozása ellenére sincsenek még kidolgozott karakterek, akik jellemére és annak fejlődésére lehetne támaszkodni, akiknek összetettebb motivációik lennének egymondatos, kívülről szájbarágott gondolatoknál, és akik összeütközései így súlyos, katartikus konfliktusokat teremtenek. A jelenetek során találkozó párosok papírízű, semmitmondó közhelyeket szórnak egymásra, majd ennek hatására valamelyikük előjön egy váratlan húzással (és persze így elképesztően könnyű fordulatokat írni, ha semminek semmivel nem kell összefüggésben állnia), és az egész betetőzéseként majd jöhet egy újabb coelhoi giccs-tanulság. ("Mi nem azok ellen küzdünk, akiket gyűlölünk, hanem azokért, akiket szeretünk" - igen, ez egy idézet a mű messze legkínosabb pillanatából.)

Így természetesen a cselekmény megint csupa MacGuffin tartja össze, sőt, Az utolsó Jedi már-már ezekért létezik, és szinte már Maz Kanatának is kellemetlen, milyen mesterkélten gyárt mellékküldetést Finn-nek, vagy éppen Leiáról is sokat elmond, hogy a játékidő egyik felében ott sincs, a másik felében pedig olyan, mintha ott sem lenne. (Ennyi erővel kaphatott volna már méltó búcsút is itt, ahelyett, hogy Abramsnek kelljen majd kvázi kiírnia.) De a legjobban a film végi Poe-Rey találkozás ébresztett rá, hogy mennyire párhuzamosan léteztek eddig ezek a figurák, és mennyire csak azt kötötte össze, hogy ugyanaz a pajzsot akarták kikapcsolni / ugyanazt a fegyvert akarták felrobbantani.

De még csak azt sem állíthatom, hogy ezen legalább jól lehet szórakozni. Johnson (a finálét leszámítva) vizuálisan az eddigi legjellegtelenebb Star Wars-filmet rakta össze, nemcsak azért, mert az űrt és az ismerős űrhajó-belsőket tette meg főként színhellyé, hanem azért is, mert maximum aranyos állatka-fronton fektetett energiát abba, hogy új ötleteket vigyen a látványba. Akciójelenetei pedig jóformán nincsenek, a film csúcsát jelentő fénykard-párbaj három csapás után véget ér, a másik nagy küzdelem vagy az űrcsaták pedig amellett, hogy rövidek, túlnyomórészt fantáziátlanok is, akár az előzménytrilógia koreografáltságát és kavalkádjait, akár Edwards háborús atmoszféráját nézem.

Hiába csökken nagyjából 30 emberre a teljes Ellenállás létszáma egyik pillanatról a másikra, hiába igyekszik a rendező sulykolni a világvége hangulatot, nem érezni tétjét a küzdelemnek, és nemcsak azért, mert a Marvelhez hasonlóan teljesen világos, hogy a történet folytatásának szükségessége felülírja az áldozathozatal lehetőségét. Nem érezni, hogy egyáltalán a szereplők számára fontos lenne annyira az ügy, hogy hajlandóak lennének akár meghalni is érte - persze, fejjel a falnak rohannak a vesztükbe, mert a forgatókönyv ezt kívánja tőlük, de ebben sincs semmi drámai szükségszerűség.

Amikor pedig kivételesen sikerülne ebből kimozdulni, azt Johnson a humorral ássa alá teljesen. Az utolsó Jedik még csak nem is a mostanában oly divatos önreflexiót vonultatja fel (amely például a Ragnarököt alapul önmagában is elég ambivalens lehet a világvége-dramaturgiával párosítva), hanem nettó ökörködést, mintha a rendező 3 sör után a haverokkal űzne gúnyt saját művéből. Egyes pontokon konkrétan Űrgolyhók-stílusú paródia-gegek köszönnek be, Hux admirálist jóformán comic relief pofozógéppé silányítja Az utolsó Jedik, és ha nem húzná ki eléggé a talajt a film alól, hogy a rémisztő birodalmi erők parancsnoka közröhej tárgyaként szerepel a vásznon, jönnek a porg-féle cuki humor-lényekre épített közjátékok, csak hogy még jobban széttöredezzen az atmoszféra.

Úgy tűnik, mintha Snoke Legfőbb Vezér alakja lenne az egyetlen, akinek sikerült koherens karaktert adni, bár a "karaktert adni" kifejezés olyan értelemben itt sem igaz, hogy az univerzum eddigi talán leghatalmasabb személye ugyanúgy egy papírmasé-figura, mint a többiek (és messze nem érdemli meg azt a nagy misztikum-gyártást, amely eddig övezte). De Andy Serkis parádés játéka mégis élettel tölti meg, szavain érezni, hogy nem a főellenség-tárból előhúzott "gonosz, mert gonosz"-szereplőről, vagy a Palpatine-féle hataloméhes megszállottról van szó, hanem egy meglepően földhözragadt, nem pusztán a Star Wars leegyszerűsített tételmondataiban létező karakterről. Sajnos azonban ő sem kap elég időt ahhoz, hogy kiderüljön, pontosan mi is és mi lehetne az ő szerepe ebben a történetben, mint ahogy mindenki azért létezik, azért jut el A-ból B-be, hogy meghúzza a megfelelő helyen a megfelelő kart, leadja a megfelelő lövést, és ha ez a koncepció nincs mögöttük, akkor tulajdonképpen örök időkig ellézengenének céltalanul.

Johnson tehát lehet, hogy bátor akart lenni, a saját útját akarta járni, de nem érezni úgy, hogy ennek lenne minimális jelentősége is, hogy ezzel bármi végérvényesen megváltozott volna a Star Wars univerzumában. Akik meghaltak, azért távoztak, mert már eddig sem tudtak velük mit kezdeni, a konklúziók a IX. rész opening crawl-jának első három mondatával semmisé tehetők, a szereplők pedig továbbra is tetszőlegesen formálható agyagfigurák maradtak, akik autonóm, konzisztens karakterívek végigjárása helyett mindig azt csinálják és mindig azt fogják csinálni, amit az aktuális író meg fog követelni tőlük. 

De a trilógia középső, összekötő részeként Az utolsó Jedik láthatóan nem is törekszik másra, mint hogy a lehető legkényelmesebb helyzetbe dobja vissza a labdát Abramsnek, meghatározó struktúráját emiatt ugyanúgy az elődökből nyeri, mint az előző két Disney-Star Wars, és ugyanúgy csak egy két és fél órás termékbemutató, ami lassacskán inkább kísérőtermék a Star Wars-salátához, mint fordítva. Viszont Az ébredő Erő még így is nagyságrendekkel ügyesebben szórakoztatott, a Zsivány Egyes pedig még így is több ambíciót tartalmazott. De azt hiszem, már a Lord-Miller páros kirúgásakor sejthettük, hogy előbb halunk meg, mint hogy egy valóban bátor, önálló karakterrel bíró Star Warst lássunk. És ha Rian Johnsonnak ez a kreatív szabadság, bele sem akarok gondolni, mihez kezd majd a saját trilógiájával...

6/10

A Star Wars: Az utolsó Jedik teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán