Manapság a karakterdrámák dominálják a televíziós élmezőnyt és bár sok potenciál rejlik az olyan műfajokban is, mint a sci-fi és horror, az ilyen témájú sorozatok a gyakorlatban mégsem igazán tudnak erős nézői és/vagy kritikai sikert aratni. Az elmúlt évekből talán csak a Hannibal, az Orphan Black, a Penny Dreadful, esetleg még a The 100 ugrik be, ami megfelel minden előbb említett kritériumnak. Ennek oka talán az lehet, hogy mindkét műfajt meglehetősen könnyű elrontani, ha nem jól keverik a kártyákat a készítők, ami igazság szerint nem is olyan könnyű. A Stranger Things is könnyen elbukhatott volna bizonyos pontokon, de mégsem tette. Ellenben egy rendkívül szórakoztató évadot kaptunk.

A történet egy ’80-as évekbeli amerikai kisvárosban játszódik, ahol ahogy a cím is mutatja, furcsa dolgok folynak. Egy titokzatos amerikai bázison félremegy egy projekt, egy 12 éves fiú rejtélyes módon eltűnik, míg ezzel párhuzamosan a semmiből előtűnik egy hasonló korú lány, akit Tizenegynek hívnak és különleges képességekkel van megáldva. A fiút ezt követően nem csak a helyi rendőrség, hanem saját barátai is keresni kezdik, de ekkor még senki sem sejti, hogy mi rejlik mindennek a hátterében.

A Stranger Things hűen követi a ’80-as években született horror/sci-fi/fantasy filmek stílusát, mind hangulatban, mind írásilag és rendezésileg, mind pedig szintetizátoros háttérzenében. Stephen King és Steven Spielberg művei juthatnak eszünkbe elsősorban, de szó sincs arról, hogy összelopkodott ötletekből építették volna fel a sorozatot. A készítőpáros, a Hiddent is jegyző Matt és Ross Duffer, okosan nyúlt az összetevőkhöz és azt is tudták, hogy merre kell elvinni az alapanyagot, így azt kaptuk, amit elvárhattunk: egy pörgős, minőségi nyári limonádét, amibe rendkívül könnyű beleszeretni a népszerű trópok – kisváros, ’80-as évek, coming-of-age, rejtély, misztikum, nyomozás, stb… - és a jó megvalósítás miatt. A sztori ugyanis egy pillanatra sem laposodik el, az évad minden szakaszában van olyan elem, amiért rögtön néznénk is a következő epizódot.

Sok Netflixes és más stream szolgáltató által készített sorozatnál érzem azt, hogy nem működik az ’egyben kiadom az egész évadot’ formátum, de ez esetben más a véleményem. Például az Orange Is The New Black-kel kapcsolatban lehet beszélni arról, hogy mennyi mindenről szólt a legutóbbi évad, ami több hónapon keresztül át lázban tartotta volna a nézőket és a médiát, a Stranger Thingsen viszont érezhető, hogy egyszeri szórakozásnak lett kitalálva. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem dolgoz fel semmilyen témát a főtörténeten kívül a sorozat, mert ez egyáltalán nem igaz. Kibontásra kerül többek között amolyan Stand By Me módra őszinte gyermeki barátság, felelősségtudat kérdése, remény és még sorolhatnám.

A sorozat sikeréhez hozzátesz a remek casting is. A gyerekek köre is egy tipikusan olyan pont, amin könnyen elhasalhat egy-egy produktum, de a Stranger Things esetében sikerült egyenesen kiváló gyerekszínészeket találni, a legfiatalabbaktól az idősebbekig, még ha nagy segítséget is jelentett számukra, hogy a karaktereiket is jól meg tudták fogni az írók. Rajtuk kívül is azonban csupa jó alakítással találkozhatunk. Azt viszont nem hittem volna előzetesen, hogy a gárda gyenge pontja Winona Ryder lesz, de azzal együtt is, hogy az őrület határán lévő anya szerep nem a leghálásabb feladat, az Ollókezű Edward és az Éjszaka a Földön egykori sztárja jócskán túljátssza a karaktert. Bár ugye azt sose lehet tudni, hogy mennyire jönnek felülről ezek az instrukciók.

A negatívumok sora azonban itt még nem áll meg. Amilyen könnyű belelkesedni a sorozat kapcsán, annyira könnyen eszünkbe is tud jutni, hogy mivel van dolgunk. A történet izgalmas ugyan, de igazság szerint sok váratlant nem tud húzni, így befejezés sem hozott olyan dolgokat, amit korábban még nem láthattunk volna. A karakterek is könnyen kiismerhetőek, előre tudni lehet jórészt, hogy ki mit, mikor és miért fog tenni, még ha ezek a döntések a logikának ellent is mondanak bizonyos esetekben. Továbbá, a válaszadás hiánya sem áll távol a sorozattól, Több olyan megoldás is van, amire magyarázatot nem igazán szolgáltattak a készítők, aminek eredményeképp pedig a történet felépítésében se lenne nehéz hibákat találni, de maga a stílus miatt ezen hamar át lehet lendülni és hosszútávon sem lesz zavaró. Magyarán szólva, nem is igénylünk igazából válaszokat mindenre.

A technikai megoldásokról is csupa jót kéne írnom, mert nagyban hozzátett mondjuk a fényképezés az atmoszférához, ami a Stranger Things legerősebb pontja, de őszintén szólva a sötétben pislákoló vagy éppen villódzó, éles fények túlzott felhasználása az utolsó epizódokra már inkább irritáltak. Az évad végére elcsépeltté és üressé vált a „barátok nem hazudnak” mondat is, amit szinte mindegyik drámai jelenetben előhúztak. Még szerencse azonban, hogy a Duffer testvérek nem mélylélektani drámát akartak készíteni és végeredményben az lett a sorozat legnagyobb előnye, hogy tisztában van arról, hol van a saját helye. Hogy nem kell vetélkednie az elismerésért az olyan presztízs-sorozatokkal, mint például a The Leftovers vagy éppen a The Americans és inkább egy másik, szórakoztatóbb irányba terelte a történetet. Még ha nincs is a közvetlen élmezőnyben a sorozat, azért mindenképpen hiányzott már egy olyan darab, ami betölti a televízióban ezt az űrt is és erre ez az évad minden igényt kielégítő volt.

7.5/10

A Stranger Things teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán