Ha egy filmtrilógiából már a második rész sem volt több egy semmitmondó átvezető videónál, akkor mire számítson az ember a kettébontott finálé első fele kapcsán? Kézenfekvő válasz, hogy az aranytojás tojó franchise-okat kizárólag pénzéhségből nyújtják addig, amíg lehet, tehát semmi jót. De legyen bár ez közhely, ennél a filmnél ékesebb példája nincs és nem is lesz annak, milyen az, amikor egy produkció csakis rideg anyagi érdekek mentén készül el.
Katniss (Jennifer Lawrence) a Mészárlás borzalmait igyekszik kiheverni, de nincs sok ideje: a lázadók Coin elnök (Julianne Moore) vezetésével őt szeretnék megnyerni a mozgalom arcának. Így főhősünknek egyszerre kell megküzdenie otthona elvesztésével, a Kapitólium fogságába esett Peeta iránt érzett aggodalommal, valamint azzal, hogy most a másik oldal akar belőle tévésztárt csinálni.
Az éhezők viadala-filmeknek mindig a hosszúra hagyott expozíció volt a legértelmesebb részük, amikor blockbuster voltukhoz képest egészen értelmes gondolatokat tudtak megfogalmazni, mielőtt még az öldöklés elkezdődött volna. Nincs ez másképp itt sem, egészen pazar élmény látni, hogy a lázadók ugyanazokkal az eszközökkel (és személyekkel) próbálnak Katnissből reklámarcot faragni, mint a diktatúra korábban. A magasztos forradalmi eszmék helyett az üti meg a szemünket, ahogy a vezetők nukleáris robbanófejeket halmoznak fel jól védett bunkereikben, miközben a körzetek lakói puszta kézzel támadnak a karhatalomra és lövetik magukat halomra. De ebben a műben mindez csak éppen felvillantott mellékzönge, puszta ígéret és nem valóban jelen lévő gondolatiság.
Ugyanis a cselekmény számára sokkal fontosabb az eddig is béna szerelmi háromszög további erőltetése, ami jelen esetben abból áll, hogy a jelenetek fele Katniss Peetáért érzett aggodalmáról szól. Az ennek kapcsán felvezetett műkonfliktusok, semmitmondó dialógusok nem tesznek jót a mű élvezhetőségének, mindennek tetejébe a sztori sokkal inkább egy helyben toporog, mint az előző felvonásban. Francis Lawrence ráadásul ezúttal képtelen meghatározó látványvilágot létrehozni, miközben az alkotók arra is kínosan ügyelnek, hogy nehogy véletlenül valami értékelhető akciójelenetet lássunk. Eddig csak vígjátékoknál tapasztaltam ezt, de A kiválasztottra is tökéletesen igaz, hogy az összes értékelhető momentuma benne van az előzetesben, mert az ott látott moneyshotok nagyjából egyező hosszúságban szerepelnek a filmben. Így lesz nagyszabású forradalomból végül romantikus szenvelgés egy bunkerben.
A színészek mentenek valamit az összképen, Jennifer Lawrence továbbra is jól működik főhősként, Woody Harrelson és Elizabeth Banks pedig mindig fel tudják dobni a jeleneteket, még akkor is, ha sok funkciójuk már nincs a történetben. Ez kissé jellemző az egész produkcióra is: alkalmanként lehet látni benne jó elemeket, a zenétől a rendezésig mindenből kapunk egy korrekt színvonalat, csak éppen teljesen feleslegesen.
Mert le sem lehetne tagadni, hogy ez a film csak azért készült, hogy egy jól menő franchise-t meg lehessen fejni eggyel többször. Nem mond semmit, nem történik benne semmi, mindössze egyetlen dolgot tesz jól: húzza az időt és fokozza a várakozást a nagy fináléra. Mint egy szépen becsomagolt, de üres doboz, amelyben csak egy fecni van, hogy hol találjuk a valódi ajándékot. Viszont ezért egy mozijegy árát elkérni a gyanútlan nézőtől kimeríti a lehúzás és megkárosítás fogalmát.
6/10