Az X-Men számomra mindig az a széria volt, amely minden kortól, trendtől és buktatótól függetlenül létezett a filmvilágban. Az első rész 2000-ben gyakorlatilag a mai szuperhősáradat alapjait, a trilógia sokak által szidott záródarabja pedig a formátumát fektette le. Továbbá, miközben pedig a fél filmvilág azzal küzd, hogy hogyan hozzon össze egy épkézláb előzményfilmet (és valljuk be, az első Farkassal ebbe az X-Men alkotóinak is beletört még a bicskája), a First Class egy olyan mű lett, amelyet azóta is etalonként emlegetnek ilyen szempontból, Az eljövendő múlt napjai pedig gyönyörűen házasította össze a múltbeli és jelenbeli történetszálakat. Azonban már annak lezárásában is látszott, hogy hiába vesz az univerzum látszólag remekül minden olyan akadályt, amelyek más filmszériák alkotóinak hosszú évekig okoznának fejtörést, az X-Men sem teheti mindennapossá a világvégét, és meg nem történtté a tragédiáit. Éppen ez az, amibe az Apokalipszisnek beletörik a bicskája: ugyanazokat a köröket szeretné megfutni zéró hozzáadott érték nélkül, miközben hatodik film létére létfontosságú lenne, hogy a lehető legtöbb friss ötletet vigye be a franchise-ba.

Ez a történet ugyanis nem szól másról, mint hogy sokadszorra jön egy, az emberek életére törő gonosz (En Sabah Nur ráadásul mindenkinél egysíkúbb és rajzfilmesebb), akitől az X-Men megmenti a világot, ettől pedig az emberek még jobban elkezdenek félni tőlük. Magneto kap egy műcsaládot a műdrámázáshoz, amely annyira önismétlő, hogy a film egyik kulcsjelenetét konkrétan a First Class és a Days of Future Past képsorai képezik, filmvégi párbeszédünk Charles-szal pedig szóról szóra ugyanaz, mint a legelső rész zárásában. És persze - ha már az előző felvonásban mindenki imádta - kapunk egy újabb vicces Quicksilver-akciózást, valamint egy Wolverine-cameot, de az Apokalipszis gyengeségét jól jelzi, hogy utóbbi az egyik legfantáziátlanabb felhasználása a karakternek. Mindeközben pedig Bryan Singer a címszereplő révén egy zacksnyderi ürességű látványpornót varázsol a vászonra, amelyben már igazán akciójelenetek sincsenek, csak öncélú CGI-erődemonstráció.

Ebben a világban már nincsenek is átlagemberek; kormányok, döntéshozók is csak futólag és funkció nélkül tűnnek fel, itt minden a mutánsok játszótere, akik éppoly szabadon garázdálkodhatnak, mintha a harmadik rész tréning-szimulációját látnánk két és fél órásra nyújtva. És mintha a szereplők is csak azért vállalnák a harcot, mert mi egyébről szólna egy X-Men-film? De ahhoz képest, hogy minden egyes mozi saját maga Polgárháborúja, csupa papírmasé-figura esik egymásnak. Lényegében az alkotók semmi mást nem tettek, csak az eddigi epizódok motivációit, történetszálait felhúzták a kortárs szuperhősfilmek szerkezetére, amelyből egy döcögve működő, de fáradt és fantáziátlan, koncepció nélküli produkció lett így, ahol az egyetlen vérfrissítést csak az új szereplők jelentik. Hozzáteszem, mivel nettó 15 főbb karakter található így a műben, értelmes karakterívek kidolgozására már csak ezért sem jut idő, és a többség kizárólag csak a folytonosság fenntartása érdekében vagy képességei miatt van jelen. Ugyanakkor azt meg kell hagyni, hogy az X-Men még mindig az egyik legemberibb hősökkel rendelkező szuperhős-univerzum, a figurák drámája pedig itt is sokszor működik a korábbi részek örökségének hála (még ha ez sokszor nem is az ott megkezdettek továbbfűzését, hanem felidézését jelenti mindössze), az univerzum mögött álló Singer-Kinberg páros rutinja pedig egy sallangmentes, egyszerű, de kifogástalan szerkesztésű darabot eredményez.

Az ehhez hasonló elemek működtetik az Apokalipszist: akármennyire is hevenyészett, tartalom és forma nélküli rombolásorgia a film, egyszerűen jó visszatérni ezekhez a hősökhöz, ebbe a világba. Hiába felvizezett és önismétlő, még benne van minden, ami miatt a korábbi X-Meneket is szerettük. De ez sovány vigasz: mindent összevetve a legújabb X-Men méltán kerülhet fel a képregény-adaptációk gyűlölőinek céltáblájára.

6/10

Az X-Men: Apokalipszis teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán