Tudom, hogy idén, a "túlértékelt" kifejezés hivatalos exkommunikációja évében minden korábbinál tökösebb húzás lett volna elkészítenem szokásos listámat az esztendő legtúlértékeltebb darabjairól, de az a helyzet, hogy belefáradtam. Ahogyan már tavaly is írtam, évről évre ugyanazok a kategóriák merültek fel, részemről is ugyanazok a megállapítások hangzottak el, és ezt végképp így éreztem volna most, ha például már harmadik alkalommal kellett volna szerepeltetnem egy Star Warst, egy Halálos irambant, felidézni azokat a díjnyertes vagy kritikuskedvenc darabokat, amelyekre rajtam kívül már senki nem emlékszik, és így tovább. Meg különben is, egy jó hipszter képes kell, hogy legyen a megújulásra, szóval úgy döntöttem, hogy idén az alulértékelt alkotások összegyűjtésével fogom kiélni a közízléssel kapcsolatos frusztrációimat.
De nem akarok csalódást okozni senkinek, éppen ezért csak felsorolás szintjén álljon itt 2017 legtúlértékeltebb műveinek listája (bővebb indoklással a linkek alatt), hogy ezen is meg lehessen sértődni: Oroszlán, Logan - Farkas, Kincsem, Halálos iramban 8., Contratiempo, Baby Driver, Wonder Woman, Az, Rögtönzött szerelem, Aurora Borealis, Coco, és persze a kihagyhatatlan Star Wars: Az utolsó Jedik. De ezzel fókuszáljunk is azokra a produkciókra, amelyeket ilyen-olyan okból érdemtelenül írt le a közönség, a kritika, vagy éppen mindkettő. Leszögezném tehát előre: nem az ismeretlen gyöngyszemekről lesz most szó, hanem azokról az esetenként igen népszerű alkotásokról, amelyek nem kapták meg a nekik kijáró dicséretet.
T2: Trainspotting
(Kritika)
Valahol ironikus, hogy abban a korban, amikor szó szerint bármit el lehet adni egyetlen 80-as évekre történő utalással (de ugye minél több, annál jobb...), Danny Boyle filmje éppen azzal okozott csalódást, hogy masszívan erre a nosztalgiára építkezik. Persze lehet, hogy éppen azért, mert bódító easter egg-vadászat helyett éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a visszavágyódás sokszor egyenértékű drog lehet a heroinnal, szinte folyamatosan a korunk szórakoztatóiparát meghatározó trendből űzve gúnyt. Igaz, a kellemetlen igazságok kimondására soha nem is volt nagy kereslet...
The Babysitter
(Kritika)
Ránk fért már egy horrorvígjáték, ami nem meta-horrorként szeretne érvényesülni, hanem csak simán elborult ökörködést zúdít ránk másfél órában. A The Babysitter úgy állítja feje tetejére a slasher sztereotípiáit, hogy nem akarja beleverni az orrunkat ebbe, mindig akkor lép ki a horror keretei közül, amikor jól esik neki, ha kell morbid, ha kell humoros, ha kell félelmetes - azaz felettébb fesztelen alkotás. Néha pedig azt is értékelni kell, amikor egy mozi ha nem is markol sokat, de legalább nem akar kényszeresen lenyűgözni, cinikusnak vagy szellemesnek lenni, hanem pusztán csak szórakoztat.
Alien: Covenant
(Kritika)
Hála annak, hogy az uralkodó filmkritikusi és/vagy filmfogyasztó generációnak nem volt gyerekszobája amerikai kollégáikhoz hasonló merítése kortárs darabokból a 80-as, 90-es években, jellemzően az ekkor hazai forgalmazásba került évi 7-8 darabot kiáltják ki a filmgyártás Szent Gráljainak, amelyeket minden feldolgozási és revíziós kísérlet csak beszennyez. Más magyarázatot nem látok arra, hogy miközben a nemzetközi sajtó maximum enyhe szájhúzással köszönt olyan műveket, mint a Covenant, itthon a nézők és az újságírók is úgy viselkednek, mintha Ridley Scott személyesen becstelenítette volna meg kedvenc, díszdobozos Alien VHS-üket. Pedig nyilvánvaló fogyatékosságai ellenére éppenséggel a Covenant sem összecsapottabb, bénább blockbuster, mint a Wonder Woman vagy Az utolsó Jedik, csak szegény Ridley Scott rendre elköveti azt a hibát, hogy az Alien rendezőjeként több jogot formál a franchise alakítására, mint a rajongók...
47 méter mélyen
(Kritika)
Nem állítom, hogy feltétlenül indokolt az a sikertörténet, amit az eredetileg egyből DVD-re szánt cápás horror magáénak tudhat, de minden B- és tévéfilmes vonása vagy karakterei butasága ellenére is sokkal kellemesebb borzongást szállított a 47 méter mélyen, mint az idei horrorok többsége. Elnézve, hogy az Az vagy a Boldog halálnapot! milyen jóindulatú fogadtatást kapott, hogy az év horrorja igazából csak nyomokban tartalmaz horrort, nem igazán értem, mi lett volna az a léc, amit a nagyérdemű szemében nem tudott megugrani ez az alkotás.
Kingsman: Az Aranykör
(Kritika)
Nehéz vitatkozni azzal, hogy a Kingsman második része több ponton is alulmúlja az elsőt: kevésbé ötletes, kevésbé meta, inkább akció-vígjáték, mint szatíra, de 2017 blockbustereit nézve még így is Matthew Vaughn szállította messze az egyik legjobb látványfilmes szórakozást idén. Az Aranykör lehet, hogy csak az első rész újrahasznosítása, de nehéz nem értékelnem, hogy megint végre egy olyan közönségfilm született, ami utánozhatatlanul menő akciójelenetekkel, csípős humorral és polgárpukkasztással támad ványadt lézerkardozás meg aranyos állatkák helyett.
Sokkal több mint testőr
(Kritika)
Íme a bizonyíték, hogy még Shane Black sem kell ahhoz, hogy új életet költözzön a buddy cop-műfajba, ugyanis Ryan Reynolds és Samuel L. Jackson bohóckodása hiába kicsit kiszámítható, hiába pazarol el fájdalmasan egy Gary Oldmant, simán az év egyik legjobb szórakozását nyújtja. A Sokkal több mint testőr a szó legnemesebb értelmében vett akcióvígjáték, amelyben tökéletesen sikerült ötvözni a két műfajt, és nem pusztán váltogatni közöttük - kár, hogy a legtöbben arra fókuszálnak, hogy mennyire egyszerű a koncepció, és nem arra, hogy mennyi részletnek kell passzolnia, hogy ilyen jól működjön.
Arthur király: A kard legendája
(Kritika)
Tényleg nem tudok másra gondolni, mint hogy megártott az amerikai kollégáknak a kultúra, és ezért húzták le ilyen botrányosan néhány héttel a Halálos iramban 8. felmagasztalása után Guy Ritchie filmjét. Persze az Arthur király sem ostromol filmművészeti magasságokat, de az elénk tárt gengszterfilm-fantasy, az őrülten menő zene, a rendező védjegyévé vált montázsok miatt mégis sokkal szívesebben választanám, mint bármelyik másik nagyköltségvetésű tucatfilmet. És ahogy tapasztaltam, ezzel a tengeren innen a többség így is volt, csak odaát mutatkozott inkább igény az egymás pöcsköszörűző Statham-Johnson párosra.
Sand Castle
(Kritika)
Sokaknak valószínűleg még az ingerküszöbét sem érte el, de akik történetesen látták is, azok sem vették észre, hogy az iraki háború nem hogy legjobb, de talán egyetlen értékelhető feldolgozása született meg a Sand Castle képében. Rendkívül szomorú, hogy miközben A bombák földjén vagy az Amerikai mesterlövész díjakat nyert és milliókhoz jutott el, ezt az antiháborúról szóló antiháborús filmet a Netflix mélyéről kell előásni - de valószínűleg éppen azért, mert azok ellen a jól megragadható elemek ellen beszél, amelyek a legtöbb háborús mozit meghatározzák. De a Sand Castle ettől lesz különleges és úttörő, és talán évek múltán ezt majd egyre többen látják be.
Brazilok
(Kritika)
A Kincsem és a Pappa pia között, A Viszkis mellett idén a Filmalap végre kiizzadott magából egy közönségfilmet, amelynél végre a "közönségfilm" címkét nem az "Andy Vajna megpróbálja a 80-as évek Hollywoodját importálni"-gondolattal egyenértékűen kell kezelni. (Igaz, ahogy hallottam, nem rajta múlt, hogy a Brazilok sem lett elbaltázva.) Elismerem, hogy messze nem ez 2017 legsikerültebb hazai produkciója, de akkora szíve van, annyira pozitívan, kedvesen tudja elmesélni a történetét, ami szinte példátlan itthon, ahol a legjellemzőbb humorforrás a balkáni roncsfilmes élcelődés. Ilyen felhőtlenül vidám, inspiráló produkciókból kéne több Magyarországon.
Kong: Koponya-sziget
(Kritika)
A Kingsman folytatása mellett Jordan Vogt-Roberts alkotását tartom 2017 másik legjobb látványfilmjének: a Koponya-sziget nemcsak egy Hollywoodtól szokatlanul egyedi látványvilágot teremt, de egy hamisítatlan, egyszerre laza és drámai szörnyfilmet is kapunk a képében. Nem veszi túl komolyan magát, ugyanakkor mégis emberközeli marad, egyben a szuperprodukciók között azon ritkaságok körébe tartozik, ahol a rendező függetlenfilmes múltja nem csak arra kellett, hogy a stúdió saját bábjaként használhatja. Függetlenül attól, hogy a Kong: Koponya-sziget mennyire fektette le egy univerzum alapjait, követendő példa lehetne mindenki számára.