A filmírásban az egyik legnehezebb dolog egy olyan történetet elmesélni, amelynek önéletrajzi indíttatása van. Erősen fennáll annak a veszélye, hogy az alkotó a számára érdekes és fontos részletek a legkevésbé sem ragadják meg egy kívülálló néző figyelmét, de ami még kellemetlenebb, hogy alkalmasint ő maga nem tudja úgy átadni ezeket, hogy igazán átélhető eseményekké váljanak. Írtam már erről az anorexia vonatkozásában To the Bone-nál, viszont a The Big Sickben annyival nehezebb a helyzet, hogy ebben a filmben már nem csak egy betegséget, egy jelenséget kéne megragadni, hanem tényleg egy valós sztorit filmre vinni.
Emily V. Gordonnak és Kumail Nanjianinak pedig nem meglepő módon ez nem jött össze maradéktalanul. A The Big Sick azt mutatja be, ahogyan a szülei legnagyobb rosszallása ellenére stand-uposként dolgozó és az általuk kiszemelt pakisztáni nők helyett valódi romantikus kapcsolatokra vágyó Kumail beleszeret Emilybe (akit már nem saját maga, hanem Zoe Kazan alakít), de a férfi rettegése családjától végül tönkreteszi kapcsolatukat. Azonban amikor a lány egy rejtélyes betegséggel kórházba kerül, a barátok Kumailt riasztják először, aki így kénytelen szembenézni Emily szüleivel és együtt harcolni a lány gyógyulásáért.
Nehéz megállni, hogy ne a Master of None jusson rögtön eszünkbe párhuzamként: Kumail Nanjianihoz hasonlóan Aziz Ansari stand-up komikusként készített egy erősen önéletrajzi ihletésű művet, mindketten közép-ázsiai, muszlim gyökerekkel bírnak (Nanjiani pakisztáni, Ansari indiai). És nyilván ennek nyomán sok a megegyező motívum: Nanjiani pont úgy bukdácsol komikusként, mint Ansari alteregoja, Dev színészként, az első generációs bevándorló szülők hasonlóan próbálják mindkettejükre rákényszeríteni kulturális örökségüket.
Azonban ez az önkéntelenül felmerülő párhuzam szinte semmilyen tekintetben nem hízelgő erre a filmre nézve: amíg a Master of None-ban Ansari önmagában csak a személyiségével képes élettel megtölteni az epizódokat, gondolataival, showman-szerű stílusával új impulzusokat adva a jeleneteknek, itt Nanjiani ennek a tökéletes ellentétét nyújtja. Faarcú, halvérű, és ez még akkor sem változik, amikor a stand-upos színpadra lép - nem kizárva, hogy csak a kamera okozta lámpalázról van szó, én a film vége felé már azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet sikeres a szakmában ennyire kevés komikusi vénával. És mivel a The Big Sicknek is ő a központi alakja, ez magára a filmre is kisugárzik, amely sokszor hasonlóan jellegtelen, tanácstalan hatást kelt. Michael Showalter rendező teljes mértékben tévéfilmesen fantáziátlan megoldásokkal operál - persze ez nem is az a műfaj, ahol vadul újfajta vizuális fogalmazásmódra kell törekedni, de érezhetően csak a minimum volt kitűzve célul.
De elsősorban az zavart a The Big Sick megtekintése közben, hogy ez a film érezhetően, nem kerek, nem patent, minden szűretlenül, kendőzetlenül elénk van tárva, de mégis tele van hiányokkal, nem látni a kapcsolódási pontokat, a mű adós marad egy világosan kirajzolt szerkezettel, amely összetartaná. Számomra például egyáltalán nem világos, miért kell Nanjiani szakmai botladozásaira ennyi időt szánni, amikor az jórészt független személyiségfejlődésétől és kapcsolatától Emilyvel. Még komikusan ügyetlen egyszemélyes színdarabjában érezni a legtöbb funkciót, de sem pedálozása a jobb standupos lehetőségek felé, sem ottani barátai nem járulnak hozzá semmivel a mondanivalóhoz.
Az alkotás igazán a játékidő közepétől kap erőre, elsősorban azon jelenetek révén, amikor főszereplőnk kénytelen Emily szüleivel időt tölteni. A közel sem súrlódásmentes összecsiszolódásból egyre több bájt fakaszt a forgatókönyv, ráadásul a szakmai vonallal ellentétben ez a szál teljesen átélhető motívumokat pendít meg, Emily betegségének hála pedig drámai súllyal is bír. Ekkor teremtődik meg egy olyan hangvétel, amelytől már abszolút az indie-dramedyktől várható élményt kapjuk, és amely végül segít kibontakoztatni az alkotók gondolatait.
De azok végeredményben nem fogalmaznak meg olyan átütő érzéseket, mondanak ki olyan igazságokat, amelyek figyelemre méltó filmmé tennék a The Big Sicket. Lehet benne értékelni azt, hogy nem a szokásos romkom mederben halad, vagy hogy be mer vállalni egy kisebbségi főhőst (és nem csak azért, hogy ezzel teremtsen magának célközönséget), de így sem több egy kellemes, korrekt limonádénál - ennél az élménynél ugyanaezen a vonalon a Master of None százszor többet ad.
7/10
A The Big Sick teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
