Az iraki háborús filmek sora úgy jutott el a hanyatlásig, hogy valójában soha nem volt zenitje: a háború pokla és a társadalmat érő sokk bemutatásában a Vietnam óta jelen lévő gondolatokat visszahangozták és csak néhány igazán eredeti megközelítésű darab (Elah völgyében) volt képes megtörni ezt a paradigmát. Azonban ez a konfliktus már korántsem volt akkora léptékű, hogy A szarvasvadászban vagy A szakaszban ábrázolt érzelmi intenzitást elérje, így a legfrissebb amerikai háború megmaradt az egyszerű akcióthrillerek, a csendes PTSD-drámák és a semmitmondó Oscar-mozik terepének.

A Sand Castle pedig ezeket mind magában hordozza, de mintha szándékosan ezzel a tudattal is közelítene saját történetéhez. A zárósnitt például látványosan A szakasz híres nyitójelenetét utánozza, azonban ezúttal nem megtört emberi roncsok és hullahegyek néznek farkasszemet a repülőről lelépő bakákkal, hanem egy végtelenül kiábrándult, de összességében jelentéktelen sebeket szerzett katona. És gyakorlatilag végig Oliver Stone klasszikusának antitézisét látjuk: az iraki háború nemcsak arra képtelen, hogy óriási küzdelemben hőst faragjon az emberből, hanem még arra is, hogy igazán megnyomorítsa.

Főszereplőnk, Ocre (Nicholas Hoult) egyenesen egy fordított karakterívet jár be, az éles harcból szökni vágyó zsoldosból válik elhivatott katonává, akit ironikus módon éppen a felismerés megszületésekor küldenek haza. Ocre szakaszával nem keveredik valódi küzdelembe, legnagyobb fegyvertényük Bagdad ostroma során, hogy egy fél házat leromboltatnak egy beásott mesterlövész miatt, utána pedig egy vízhiányban szenvedő falu ellátásának biztosítására vezénylik ki őket. Baqubah-ban egy amerikai akció révén megsérültek a vízvezetékek, így minden nap lajtoskocsival kell szállítani a lakosoknak a vizet, amíg helyreáll a rendszer. Az pedig egy ideig nem fog, ugyanis a helyiek félig a lázadók haragjától rettegve, félig az amerikaiak hibájának tekintve az egészet a legkevésbé sem hajlandók beszállni a vezeték javításába.

A katonák pedig a városiak ellenérzései, a lázadók folyamatos támadásai és az ellenük dolgozó összes elem ellenére megpróbálják a lehetetlent: helyreállítani a vízellátást. Kísértetiesen hasonló narratíva ez az Egy tökéletes napéhoz, és Fernando Coimbra filmje szintúgy jól teremti meg a szerepvállalás értelmetlenségének atmoszféráját, még ha nem szolgál pazar fekete humorral, megnyugtató feloldozással és a háború szörnyűségeinek szívfacsaróan érzékletes megragadásával. Hiszen utóbbival például éppen ellentétes a célja, a Humvee-kból kinézve nem hullahegyek, hanem a kihalt mezőkön játszó gyerekek fogadják szereplőinket, itt a konvojt érő támadások is csak apró, mindennapos bosszúságok, a sérült bajtársak nem követelnek Sólyom végveszélyben-szerű mentőakciókat. Mintha maga a rendező is úgy építené fel ezeket az akciójeleneteket, hogy minél jelentéktelenebbnek és érdektelenebbnek tűnjenek, sokszor a történések közepén vágva, hogy még a győzelem kielégülését se élhessük át.

A Sand Castle tehát egyaránt rossz, de mindenképpen frusztráló filmnek tűnhet, akár egy parázs akcióthrillert, akár egy döbbenetes háborús pokoljárást várunk tőle, ugyanakkor annak belátásaként egészen zseniális, hogy ezeket miért nem lehet megvalósítani az iraki háború kapcsán. Természetesen ezzel az alkotás önmagáról ítéletet mond: annyira hibátlan hóhérja az iraki háborús filmeknek, hogy még ahhoz is jelentéktelen, hogy ebben a minőségében ünnepelhessük. Mindazonáltal minden korábbinál tehetségesebben láttatja, hogy a modern hadviselésben már nincs hőstett és hősies halál, egy bajtársat csak egy estét lehet gyászolni, ahelyett, hogy életeket tenne tönkre, és a háború nemcsak az USA definitív győzelemre képtelen katonái számára hiábavaló, hanem az eközben önmagukat és egymást egyre mélyebbre taszító helyi civilek szempontjából is.

8/10

A Sand Castle teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán