Ha filmkritikát kellene írnom a Kincsemről, valószínűleg ugyanazt ismételném el, amit a legtöbb kritika, vagy legalábbis az azokból kialakult konszenzus ír: külsőre igényes, belsőre meglehetősen sekélyes darab lett. Azonban számomra sokkal fontosabb, hogy pontosan mit is jelent az egyre inkább fénykorát élő filmgyártás számára az Első Nemzeti Blockbuster létrejötte és sikere. 2013-2014 tájékán még rendkívül boldog is lettem volna a Kincsem nyújtotta összképpel, hiszen akkor még ritkaságszámba mentek az épkézláb alkotások, azonban 2017-ben a Kincsem létezése azt mutatja, hogy alapvetően még mindig csak ennyi a mérce. Nyilván aligha lehet egy konkrét fejlődésnarratívába illeszteni, ahogyan egyre jobb, bátrabb, tehetséges új rendezőknek teret adó alkotások születtek, de Herendi Gábor művében (és annak filmalapos támogatásában) világosan jelen van az a fundamentális ellentmondás, ami az Andy Vajna vezette szervezetet mindig is jellemezte.

Vajnának nyíltan kimondott fixa ideája, hogy ő közönségfilmeket, sőt, közönségsikereket akar finanszírozni, aminek abszurditásáról a magyar piac vonatkozásában már épp eleget írtam. Bár az utóbbi időben szerencsére számos alkalommal megszegte ezt az elvet, már az első pillanattól kezdve sejthető volt, hogy a Kincsem lesz a Liliom ösvények bukásait kompenzáló zászlóshajó. A film természetesen már attól kezdve kényszerpályán volt, hogy pénzt költöttek rá, hiszen a diákfilmes szívességekre épített VANon és a nemzetközi színtéren nyereségessé tett Saul fián kívül még mindig nem sikerült piacképes produkciót előállítani a Filmalap berkein belül, de éppen ezért valószínűleg senkinek szeme sem rebbent volna, ha az egymilliárdos Veszetteket megelőzve, de az Arany Medvét nyert Testről és lélekről mögött landol valahol. Viszont onnantól, hogy ez az összeg a rekorder 3 milliárdra rúgott, muszáj volt bebizonyítani, hogy a Kincsem különösen is népszerű és sikeres produkció lesz. Ezzel pedig megszületett az Első Nemzeti Blockbuster.

A Kincsemet kezdettől fogva rengeteg vád érte, kezdve a Honfoglalás-Hídember-Sorstalanság-Szabadság, szerelem sort folytató kurzusfilm-jelleggel az állandóan ugyanazt a filmes kört futtató elosztórendszeren át az elkaszált Pálfi-film ide kivetülő fájdalmáig, amelyekre egytől egyig rácáfolt. Herendi látványosan nem akar korszakos filmklasszikust rendezni, érződik rajta az alázat, és hogy valamit vissza akar adni közönségének a bizalomból, amit kapott. De legfőképp bizonyítja azt, hogy ekkora büdzsével sem remeg meg a gyeplő a kezében. Bár az avatott szem számára nyilvánvaló lehet pár kompromisszum, amikor megindulnak a lovak, feldübörög a zene, minden montázs és lassítás tökéletes svunggal ránt magával, a rendező pedig meglehetősen erős érzelmeket tud előcsiholni ezekből a pillanatokból.

Azonban blockbuster született abban az értelemben is, hogy - ahogyan jelenleg az Hollywoodban is zajlik - a Kincsem első számú célkitűzése is a minél szélesebb rétegek számára kielégítő langyos víz, biztonsági játék lett. A profizmus inkább jéghideg, mint lelkes, a moneyshotok szinte görcsösen vágyják indokolni a nagyszabású jelleget (ugyanakkor már csak rajzfilmes CGI-ra futja), és minden jeleneten látszik a megfelelés az egymásnak nem egyszer ellent is mondó elvárásoknak. Már az előzetesen is erőszakot tett, hogy egyszerre próbálunk valamit nagyívű nacionalista-történelmi moziként és könnyed családi kalandfilmként eladni, de a romantikát azért erősen az erotika felé hajlítani, miközben a Mizu éneklésével és egyéb anakronizmussokkal próbálunk nagyon trendik lenni, hátha a képregényfilmeken kívül gyakorlatilag semmilyen moziélmény iránt nem érdeklődő tinik is felkapják a fejüket. Ezt végiggondolva egyenesen csoda, hogy nem lett teljes csőd a végeredmény.

Herendinek mindössze annyit kellett volna tennie, hogy a fentiek közül akármelyikbe bátran beleáll (persze most Herendiről beszélek, de a filmalapos forgatókönyvfejlesztés során nyilván nem az övé volt a utolsó szó). Rendezhetett volna egy súlyos történelmi bosszúthrillert, amelynek sokkhatása nem ér véget a nyitósnitt akasztott emberével, egy kosztümös screwball komédiát két, folyton perlekedő szerelmessel és remek comic relief karakterekkel - de még egy történelmietlenségben fürdő steampunk kalandfilmként is működhetett volna a Kincsem, ha e mellett teszi le a voksát. Így viszont felőrlődik ezek között: nem is jelenetekből, hanem fél perces jelenetkezdeményekből áll, amelyeknek mindössze arra futja az időből, hogy ledarálják a történet előrelendítéséhez szükséges információmennyiséget, majd véletlenszerűen kipipáljanak valamit a humor-romantika-intrika trióból. A polírozott felszín alatt rendkívül üres és mechanikus gépezet rejtőzik, amely nem hogy síkegyszerű karakteríveket és a sokoldalú konfliktusrendszert, de az egyes jelenetek komikumának felépítését vagy a két főszereplő közötti kémia kialakítását sem képes tudatosan végigvinni. De igaz, ami igaz, papíron, ha kilóra mérjük, mindent kipipál.

És ahogy egy blockbustert, a Kincsemet is sikerre vitte ez az szemlélet: ezrével rohantak rá azok a magyar nézők, akiket még egy Oscar-díjjal sem lehetett becsábítani a moziba, tényleg évtizedek óta először hallani olyat, hogy egy hazai (közönség)film beszédtéma, és az emberek azt kérdezgetik a másiktól, hogy látta-e már. De előrelépésként ezt aligha értékelném. A filmgyártás ugyanis nem lóverseny, egyetlen megnyert futam nem jelent semmit, ha azt nem tudjuk győzelmi szériává alakítani. És lehet, hogy a címszereplő soha nem bukott futamot, de veszíteni is tudni kell. Erről meg lehet kérdezni például Jason Blumot, aki az egyik legsikeresebb stúdiót építette fel úgy, hogy csak minden ötödik produkciója siker, mégis az ő nevéhez fűződik a Whiplash, vagy éppen a Get Out képében az első horror az elmúlt 35 évből, amely az Imdb top250-be jutott.

A helyzet iróniája az, hogy elmehet akár 300 ezer nézőig is a Kincsem, akkor is valószínűleg nagyobb veszteséget kell leírnia, mint az idei összes többi filmalapos alkotásnak együttvéve. Ha a piacon akarjuk megméretni, a Filmalap legnagyobb közönségsikerét arányosan nézve még egyes fesztiválfilmek is felülmúlják. És lehet, hogy a konkrét nézőszámmal az elmúlt évtizedben példátlan eredményt mutat fel, de ezzel egy fikarcnyit sem kerültünk közelebb ahhoz, hogy a magyar néző majd megnézzen egy Kojotot vagy egy Kutat is, és ne csak eltartott kisujjal fanyalogjon reflexből. Eltelt 6 év a Filmalap megalapítása óta, és még mindig azt látjuk, hogy a hazai közönség csak a szépen mutató díjakat felvonultató fesztiválfilmekre, illetve az amerikai mintákat másoló tucatmozikra kíváncsi. A Kincsem egyetlen, ámde feloldozhatatlan bűne pedig az, hogy ezt a dichotómiát nemcsak nem tudja, de nem is próbálja megtörni. Gyakorlatilag 3 milliárdból bebizonyítottuk azt, ami már a Megdönteni Hajnal Tímeát vagy az Argo 2 idején is közhely volt: képesek vagyunk hollywoodi sorvezető szerint filmet készíteni és azt viszonylagos sikerre vinni. De a magyar filmgyártás jövőjére nézve nagyon nagy baj, hogy a Kincsemben csak a lónak hagyták meg a tökeit.