Az idei díjszezon egyik legmagabiztosabb résztvevőjének bizonyult a szóban forgó alkotás, már szeptemberi, torontoi bemutatkozása óta komoly esélyesként emlegették, és ellentétben az ilyen idejekorán felkapott darabokkal (ld. Steve Jobs), népszerűsége töretlennek bizonyult.  De ez nem meglepő, hiszen a filmet gyártó Harvey és Bob Weinsteinnél kevés rutinosabb Oscar-versenyző van a világon: az Oroszlánt leszámítva 26 jelölést és ebből 5 győzelmet mutathatnak fel pályafutásuk során (és itt még csak a legjobb film kategóriájáról esett szó). Azonban vannak esetek, amikor a hatalmas rutin és profizmus együtt jár a megújulás és a trendek megértésének hiányával, legújabb produkciójuk esetében pedig éppen erről van szó. Idén már teljesen látványos volt az az évek óta egyre erősödő trend, hogy a jelöléseket a látszólag a szokásos sémába illeszkedő, de a bejáratott képleten mind valamilyen szempontból csavaró alkotások dominálják (ld. Jackie, A számolás joga), azok pedig rendre kihullanak a versenyből, amelyek csak a leckét mondták fel újra (ld. Birth of a Nation, Loving).

Garth Davis műve ilyen tekintetben egy zavarba ejtő anomália: ősöreg first world guilt-reflexekre, az "igaz történeten alapul" felirattal történő súlyozásra és triviális könnyfakasztásra alapoz, ami kiválóan működött volna például 2009-ben, amikor egy hasonló motívumok mentén működő, hamisítatlan first world guilt-mozi tarolt, de 2017-ben már nevetségesen kevésnek bizonyul. Azonban önmagában az még nem igaz, hogy ma már egy Gettómilliomosnak nem sok keresnivalója lenne az Oscaron, az Oroszlán ugyanis egyediségben és merészségben is messze alulmarad vele szemben. Már az is beszédes, hogy az ott berobbant Dev Patelre, mint az egyetlen sztár-potenciállal bíró indiai színészre osztották a főszerepet (akit nemcsak a jobb díjesélyek miatt aposztrofálnak mellékszereplőként, hanem a történet szerkezetéből adódóan tényleg senki nem kap egy óránál több játékidőt), de Greg Fraser fényképezésében vagy a túlságosan rutinszerűen működtetett narratíván sem látni nyomát a Gettómilliomos bravúrjainak.

Az egy dolog, hogy néhány látványos nagytotállal össze lehet hozni egy Oscar-jelölést (félreértés ne essék, tényleg remekül néz ki a produkció, de itt sem látni semmi olyat, amivel már ne találkoztunk volna ezerszer a mozivásznon), utóbbi azonban már sokkal nagyobb probléma: az Oroszlán első fele elképesztően jól működik, ha azt veszem, hogy pont olyan gyötrelmes volt végignézni, mint amilyen Saroo-nak családjától elválasztva bolyongani a rémisztő Kalkuttában. Az alkotás itt szinte az összes first world guilt-közhelyet kipipálja, kezdve a fiúról tudomást sem vevő, közönyös tömegektől az ellenséges és barátságos ellenpólusokat képező figurák felvonultatásáig. Az Oroszlán annyira belemerül abba, hogy főszereplője tragikus körülményeiben dagonyázzon, hogy arról meg is feledkezik, hogy ennek a szakasznak éppen az ellenkező hatást kellene elérnie, így a 20 év ugrás után elkezdődő második félidő elején, hevenyészett flashbackekkel kénytelen megteremteni azt az idillt, amire visszagondolva Saroo végül megszállott keresésbe fog.

A középrésznek is tekinthető fél óra tehát már sokkal emészthetőbb, azonban éppen azért fullad bele az eseményteleségbe, mert itt kezdődik meg valódi történetünk, ezzel párhuzamosan pedig itt kerül sor arra az alapozásra, ami addig elmaradt. Az Oroszlán karakterdrámái, gondolatisága itt már lényegesen komplexebb, mint addig bármikor, és bár mindenképpen sok értéket ad a látottaknak, Saroo felnőtt életének alakjait is csak felületesen van idő kidolgozni. Pedig az örökbefogadó édesanyát alakító Nicole Kidman, illetve a mostohatestvér Mantosht játszó Divian Ladwa is remekel, de egyiküknek sincs ideje kibontakozni. A fináléhoz érkezve azonban újra szintet lép a film, még ha nincs is másról szó, mint hogy Garth Davis kiszámíthatóan ugyan, de maximális hatásfokkal zongorázik végig a végkifejlet katarzisának érzelmi húrjain. Kevés ember van a világon, aki ne érezne gombócot a torkában ezeket a képsorokat látva - az már más kérdés, hogy ez inkább a koncepció, mintsem az alkotók érdeme, amit a stáblista elé bevágott valódi képsorok csak még jobban kiemelnek.

Az Oroszlán tehát összességében egészen olyan élmény, mint az utolsó képkockákkal kezdődő Sia-sláger: egy megindító és igénytelenséggel semmiképpen sem vádolható mű, de ahogyan utóbbiról is tudjuk, hogy ha éppen Britney Spears lenne még az aktuálisan legnépszerűbb popdal-gyáros, akkor ő énekelné, úgy Garth Davis alkotása is csak Weinsteinék kötelező éves Oscar-jelöléséért született meg.

5,5/10

Az Oroszlán teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán