Legutóbbi összeállításomban megígértem, hogy ha az idő és az elém kerülő alkotások ismét megkívánják, ismét jelentkezni fogok egy 10-es összeállítással. Most jött el erre az alkalom, úgyhogy fogadjatok szeretettel újabb 10 filmet, amelyek messze kevesebb elismerést kaptak, mint amennyit érdemelnének. Ismét nem arról van szó, hogy ezek ismeretlen darabok lennének (habár a kettő sokszor egybevág, mint ezúttal is néhány konkrét esetben), arra ott van FroG kolléga listája, hanem egyszerűen csak a közönség részéről nem kapták meg a nekik járó dicséretet. (Direkt használtam a "közönség" szót, ugyanis az előző alkalommal ellentétben jó pár kritikuskedvencet is beválogattam.) Kritikák szokás szerint a címek alatt.
Természetesen szokás szerint várom a további javaslatokat (de A nagy Lebowski és A tökéletes trükk jellegű ötleteket mint alulértékelt film, ezúttal,ha lehet, mellőzzétek), illetve, mivel realista vagyok, az "XY teljesen méltán van lehúzva" jellegű kommenteket is.
A posztban leírtakhoz nehéz hozzátennem, talán azokat az adatokat emelném ki belőle, hogy az Imdb top250-ben kereken 5 db horror szerepel, 7-es értékelés felett pedig nagyjából annyi ilyen műfajú film található, mint például musical. Arról már ne is beszéljünk, hogy egy horror számára esélytelen egy nagy presztizsű díjátadó jelöltjei, horribile dictu nyertesei közé bejutni. Indokolt ez? Szerintem egyáltalán nem.
Julius Avery alkotását nemcsak a nagy figyelem, de a méltatás is elkerülte (előbbi talán még pótolható, ha a Big Bang Media két Beavatott rész között hajlandó lesz végre moziban is bemutatni). Pedig a zsánerelemek nyilvánvaló újrahasznosításán kívül nem sok olyan vonása van a műnek, amely arra kárhoztatná, hogy egy abszolút középszernek megfelelő értékeléssel tanyázzon. Ha ezt félretesszük ugyanis, akkor egy stílusos, szikár, de mégis valamilyen szinten katartikus heist-krimit kapunk, amely sikeresen rázza fel ezt a kissé haldokló műfajt.
Scott Frank első rendezése egyből egy kiváló noir-heist keverék lett, amely azonban a közönség szívéhez nem igazán találta meg az utat. A legtöbben kizárólag a kissé valóban elcsépelt konklúziókra fókuszálnak, és nem látják meg azt az elképesztő szerkesztettséget, amely Frank forgatókönyvét jellemzi. Alulértékelt filmhez pedig alulértékelt színészek is dukálnak, így például az a Matthew Goode, aki élete egyik legjobbját nyújtja - és ennek ellenére sem fedezték fel azóta.
A kritikusok szerették, a közönség kis híján gyűlölte, és első blikkre könnyen tűnhet úgy, hogy ez a sci-fi is csak a found footage-láz meglovagolása. Azonban az alkotók kifejezetten kreatívan használják fel a műfaj kereteit, a technikához mérten gyönyörű képekkel, valóban tudományos fantasztikummal és pattanásig feszített jelenetekkel kápráztatnak el minket. Úgyhogy tulajdonképpen ez a film minden dicséretet megérdemel, amelyet aztán a borzasztóan túlértékelt Interstellar kapott meg.
Phil Lord és Chris Miller neve csak 2014 során lett igazán ismert, amit éppen azért sajnálok, mert ők már a Lego-kaland előtt is rendeztek egy kiváló animációs filmet. Amely ugyan nem a legbonyolultabb, nem a legmélyebb a műfajban, azonban a két alkotó humora annyira esszenciális formában jelenik meg benne, hogy egy másfél óráig robogó szórakoztatógépezetté varázsolja, amely ráadásul szerintem még kiegyensúlyozottabb is Legós meséjüknél.
Vannak olyan produkció, amelyek csak a sznob kritikusok tetszését nyerik el, a józan átlagemberek viszont egyenesen gyűlölik - vagy mint jelen esetben, nem igazán értik, mit esznek rajta az úgynevezett műértők. Pedig a The Guest-hez nem kell még csak annak sem lenni, mert szerencsére Adam Wingard filmje nem akarja magát többnek mutatni annál, ami: egy szórakoztató és tökéletes érzékkel megvalósított stílusgyakorlat és -bravúr. Aki ilyen simán tudja egybefűzni a 80-as évek akcióit, paranoid tudományos-fantasztikumát a klasszikus home invasionnel és a slasherrel, annak sokat nem is kell már hozzátennie ahhoz, hogy egy kiváló élményt kapjunk.
A Comet kapcsán lehetne vitatkozni arról, hogy ismeretlen-e inkább, vagy alulértékelt, én mégis úgy érzem, a kettő összetartozik. Igazán még olyan emberrel nem is találkoztam, akinek ne tetszett volna (mínusz lisztes, aki menjen Transformerst nézni), más kérdés, hogy olyannal sem sokkal, aki egyáltalán látta volna. Éppen ezért gondolom azt, hogy amennyiben Sam Esmail filmje is olyan kritikai és fesztiválos hátszelet, valamint akkora szájreklámot kap, mint a legtöbbször érdemtelenül felkapott indie-produkciók, nem csak ilyen szar blogokon emlegetnék. De sajnos a műnek nem jutott ki sok a független-hypeból, pedig a legjobb indie-románcok stílusjegyeit egyesíti a Makulátlan elmétől az 500 nap nyárig, egy szívfacsaróan bájos egyveleget hozva létre.
Mindenki imádja a paródiákat, legalábbis ha azok jó régen készültek. (Lehet, hogy a nosztalgiasznobizmusnak ez a műfaj a legnagyobb áldozata?) Természetesen beismerem, hogy a modern darabok (köztük éppen a Horrorra akadva folytatásai is) bőven tettek azért, hogy ezeknek a moziknak a renoméja megcsappanjon, az első horrorparódiát azonban mégsem tudom ezekkel egy lapon emlegetni. Már csak azért sem, mert a produkció akkor is működőképes és sírva nevetős, ha történetesen egyetlen utalással sem vagyunk tisztában, ellentétben azokkal a darabokkal, ahol csak az erőltetett oldalba böködés szolgáltatja a humorfaktort.
Sacha Baron Cohen megosztó munkássága ellenére is egy viszonylagos kultstátusznak örvend filmes körökben, leszámítva legfrissebb művét - pedig ha valamiért elismerést érdemel, az ez a darab. Cohen minimálisan sem fogja vissza magát a politikailag inkorrekt humor terén, ami valószínűleg már egy kicsit sok volt az amerikai közvélemény képmutatásának. De ha valakinek nem fekszi meg a gyomrát egy tapló humorba öltöztetett politikai szatíra, és nem fél attól sem, hogy a pokolra jut bizonyos viccek miatt, az nem hiszem, hogy rosszul szórakozna ezen a filmen.
Tisztában vagyok vele, hogy a VAN-hoz hasonlóan a 10 Years sem mentes a generációs behatásoktól és legjobban egy bizonyos életszakaszban élvezhető. Ugyanakkor mégis azt érzem, hogy egy annyira megkapó és működőképes atmoszférával rendelkezik, amely áthidal minden térbeli és időbeli távolságot film és nézője között. Többek között olyan akkor még teljesen ismeretlen arcok segítségével, mint Oscar Isaacs, Chris Pratt és Kate Mara.
Ismét egy kritikuskedvenc, amely a közönség kegyeibe már egyáltalán nem tudott beférkőzni. Ami bizonyos szempontból érthető is, hiszen a felszínen ez csak egy átlagos, nem túl izgalmas romantikus dráma. Azonban igazán naggyá Drake Doremus értő rendezése és pazar fogásai teszik, amelyek tényleg nem tűnnek fel első látásra, de aki fogékony egy alkotás finomabb vonásaira is, az nehezen tagadhatja, hogy mekkora mesterművel állunk szemben.
