Úgy érzem, érdemes ausztrál filmeket néznem. Az utóbbi időből a The Rover vagy a These Final Hours ha nem is ugrottak rögtön a kedvenceim közé, egy egészen különleges és ezen keresztül maradandó élménnyel tudtak megajándékozni. (A The Babadook pedig egyenesen zseniális volt.) Ehhez a társasághoz csatlakozott most a Fenegyerek is, amelyben látszólag nincs semmi extra - és mégis rengeteget tud nyújtani.
Az ifjú JR (Brenton Thwaites) börtönbüntetésének letöltését kezdi meg éppen, és úgy néz ki, hamar szabadulhat. De a börtön világa nem ereszt könnyen, és ha a srác túl akar élni, kénytelen szövetségeseket találni. A rutinos bandavezér, Brendan (Ewan McGregor) egyetlen szívességet kér a támogatásáért cserébe: amikor JR-t kiengedik, segítsen neki megszökni. Ez azonban még csak az első lépés egy hosszú úton, ahol főhősünk számára kitárul a gengszterek pénzzel, luxussal és folyamatos árulásokkal kikövezett világa.
Az elsőfilmes Julis Avery igyekezett az összes olyan klasszikus elemet belezsúfolni művébe, amely egy hasonló alkotás keretein belül elképzelhető. Így kapunk egy rövid börtönfilmet, amelyet egy heist movie követ, átszőve átverős és gengszterfilmes vonásokkal. Ezeken belül pedig tényleg a lehető legtipikusabb karaktereket, fordulatokat és történetszálakat látjuk viszont, legyen szó a gengszterfőnök nagyképű, de amatőr rokonáról, a tiltott szerelemről vagy a két főszereplő apa-fiú jellegű kapcsolatáról. Azonban mégsem mondhatom azt, hogy egy lélektelenül megvalósított, klisés alkotásról lenne szó, a hatás ugyanis mintha ennek éppen ellenkezője lenne.
Az ausztrál környezet és ennek velejárói (például, hogy bank helyett aranybányát kell kirabolni) eleve adnak egy sajátos hangulatot a műnek, azonban Avery tudatosan is dolgozik azon, hogy a tankönyvekből előhúzott szereplőket és szituációkat olyan részletekkel ruházza fel, amelyektől azok egészen valószerűnek érződnek. Így aztán JR és Brendan szintén nem túl eredeti középponti kapcsolata is egy egészen erős érzelmi töltetet kap, nagyjából olyat (ha már ausztrál filmekről van szó), mint a The Rover főhősei esetében. Ez sokban köszöhető a két színész remek játékának is, Brenton Thwaites ugyanis bizonyítja, hogy ki tudja nőni a tinifilmek főszerepeit, McGregor pedig már csak rutinból is remek. Furcsa módon tehát végül az untig ismételt sablonok is egészen naturalisztikusan hatnak, erre pedig a kézikamerázást előnyben részesítő, piszkos képi világ még egy kicsit rá is segít.
Ez ugyan azon nem változtat, hogy a forgatókönyv főbb elemei meglehetősen kiszámíthatók, de a rendező annyi mindent bele akar sűríteni művébe, hogy nincs időnk unatkozni vagy nagyon elkalandozni. A szöktetés vagy a rablás pillanatai pont attól zseniálisak, hogy a lehető legegyszerűbben rövidre zárják őket, és már ugorhatunk is a cselekmény következő pontjára. Ez pedig egy kifejezetten kiegyensúlyozott tempót és ritmust eredményez, azonban ennél is fontosabb, hogy a szokásos panelekkel együtt Avery a tartalmi elemeket is ugyanúgy belegyömöszöli alkotásába, így egyszerre mesél bizalomról, a mindannyiunkban élő vágyról az összetartozás iránt és a heist moviek szokásos morális dilemmáit is előveszi.
Világmegváltó film mindenesetre semmiképpen nem lesz a Fenegyerekből, de képes egy olyan csúcsra járatott, pazar főhajtást véghezvinni a műfaji klasszikusok előtt, mint amilyet a The Guest valósított meg a 80-as évek B-akciómozijai kapcsán. Egy egészen esszenciális heist/gengszterfilm-élmény, úgyhogy akit nem zavar az, hogy emellett a legkevésbé sem eredeti, annak mindenképpen látnia kell.
8,5/10
