Talán már nem újdonság sokaknak, hogy a színészek varázsereje fogyóban van: a tendencia már régóta látszódik, én is feszegettem már a színészek horribilis fizetéseiről szóló posztomban, azonban az idei nyár csupa ékes példáját hozta ennek, és hogy talán véglegesen átléptünk egy határt. Először Tom Cruise-t mosta le egy regényadaptáció néhány csak indie-körökben ismert fiatallal, majd tarolt egy olyan film, amelyben emberek helyett leginkább a majmok arcát jegyeztük meg. 2013 ötödik legjobban fizetett színésze csúnyán megbukott a Herkulessel, hogy aztán az A galaxis őrzői uralja a pénztárakat hetekig, amelyben a két legnagyobb név csak szinkronszerepet kapott. Az egész betetőzéseként pedig Stallone all-star gálája irtózatosat hasalt augusztus végén.

Persze lehet felhozni mentő körülményeket (a franchise-on kívüli filmek már nem érdekelnek senkit, ellenben a Csillagainkban a hiba jól bejáratott volt már regényként is, The Rock csak egy gyenge produkcióba nyúlt bele stb.), de nehéz lenne olyan példát találni, ahol színészekkel el tudtak volna adni egy alkotást. Pontosabban egyet tudok: az X-Men: Az eljövendő múlt napjai sikere minden bizonnyal sokat köszönhetett az elképesztő színészgárdának, de azért érdemes belegondolni, hogy 6-8 A-listás sztár szinte a józan ész határát súroló összezsúfolása kellett ahhoz, hogy egyáltalán átvigye az emberek ingerküszöbét. Márpedig egyre inkább ez maradt a starpowerre apelláló producerek egyetlen esélye: pakoljunk minél több nagy nevet egy filmbe, akkor talán nem lesz baj. Azonban pont az Expendables-széria elkerülhetetlen kudarcán lehet a legjobban lemérni ennek bukását: Schwarzeneggerék rajongói minden bizonnyal nem haltak ki (maximum olyan idősek, mint ők), viszont ma már tényleg csak a legidősebbeknek jelent valamiféle állandóságot egy sztár neve. És valószínűleg csak idő kérdése, és a náluk egy generációval fiatalabbak is így fogják elveszíteni vonzerejüket.

De nem akarok csak közhelyeket ismételgetni, ezért írok inkább arról, hogy az Expendables mint franchise bukott meg elsősorban. Hiába nem volt eget rengető nézőszáma az első résznek, még így is drasztikus a változás, ami az amerikai piacon történt. (A nemzetközit a folyamatosan bővülő mérete miatt most nem tartanám mérvadónak.) Márpedig az elmúlt 10 év hívószava a sztárok helyett pont a franchise lett. Az adott cím alatt tetszőlegesen lehet változtatni a színészeket, egyes szereplőknek külön alkotásokat adni, vagy éppen előzménysztorikat befűzni (ebben is az X-Men volt az első), ráadásul így akár évi több filmmel is lehet bombázni a nézőket. (Bár ehhez a kreatív háttér egyelőre csak a Marvelnél volt meg.) Azonban a franchise-nak is van egy nagy hátulütője: a felfuttatáshoz először milliókat kell kockáztatni (ld. A végzet ereklyéit, amelynek a második részét kis híján már a forgatásnál állították le az első bukása miatt), majd folyamatosan erőforrásokat kell ölni a színvonal fenntartásába (a fent említett Expendables vagy a Másnaposok példája mutatja, hogy villámgyorsan visszaüt, ha ez nem így történik), és akkor még mindig csak 1 franchise-unk van, ami jó esetben kétévente vagy évente hoz egy stabil sikerfilmet. Ha szerencsénk van, akkor pedig nem olyan ideiglenesen aranytojást tojó tyúk, mint a Hobbit, hanem folytatható a végtelenségig. De igazából ez hosszú távon nem életbiztosítás egy stúdiónak sem.

És itt jön be a képbe A galaxis őrzői, amely nem is igazán azért fontos, mert alig ismert nevekkel tudott eladni egy 200 milliós szuperprodukciót (Cameronnak ez már sikerült az Avatarral is), hanem mert egy branddel adta el ugyanezt a szuperprodukciót. A Marvel idáig szintén csak egy franchise-t épített a Bosszúállókkal, azonban 2 év alatt sikeresen jutott el oda, hogy most már maga a Marvel a márkanév. Hozzáteszem, ez sem újdonság, mondhatni, házon belülről vették az ötletet, hiszen mindenki tudja, hogy mi köti össze a Toy Storyt, a Szörny Rt.-t és a Wall-E-t, mégis újszerűnek tűnik ez a hozzáállás az állandóan franchise-okban gondolkodó mainstream filmgyártásban. A kérdés csak az, hogy a brand mennyire az univerzumé és mennyire a stúdióé: természetesen irreális a példa, de egy romantikus drámát el lehetne adni azzal, hogy a Marvel Studios készíti?

Nyilván azért válaszolnánk önkéntelenül is nemmel, mert a jól azonosíthatóság egy alapvető kritériumnak tűnik. Egy kizárólag vígjátékokban utazó rendező sem tud könnyen meggyőzni arról, hogy új horrorjára beüljünk, ehhez mérten pedig egy ilyen brand kialakítása még a franchise-nál is költségesebb és hosszabb folyamat lehet, főleg az igen változatos portfolióval rendelkező vállalatoknál. Ugyanakkor sokkal kifizetődőbb, hosszú távon pedig sokkal inkább fenntartható rendszernek tűnik, mint újabb és újabb franchise-okat beindítani, vagy éppen néhány bejáratott címet futtatni untig. A Pixar vagy a Marvel a Disney égisze alatt milliárd dolláros márkanévvé váltak, miközben maga a stúdió is egy külön brandet képvisel az animációs filmek piacán. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a Lionsgate tulajdonába került Summit Entertainment-nél, amely egyre inkább a fiataloknak szóló filmek terén próbál vezető szerepet kivívni (Twilight, Step Up, Eleven testek, Végjáték, A beavatott). Ugyanez tapasztalható a viszonylag fiatal Legendary Pictures-nél, amely előbb a Warner, majd a velük való szakítás után a Universal partnereként tette le a voksát a látványos blockbusterek mellett.

Azonban utóbbiaknál egyetlen dolog hibádzik idáig, ami viszont a Marvelnél egyelőre megvan: a minőség. A Summitnál felsorolt címekből a Twilight vagy a Step Up nem éppen a leghízelgőbb referencia, a Legendarynél pedig minden Sötét lovagra jut egy Titánok harca és minden Pacific Rimre egy Godzilla. Hiába nem tartottam annyira kiemelkedőnek A galaxis őrzőit, egy olyan standard-et képvisel, amelyet nem hogy egy stúdió, de tulajdonképpen egy franchise filmjei sem igazán tudnak megugorni jelenleg.

Ne azt figyeljük az elmúlt nyár kapcsán, hogy egy produkció sem tudta megugrani a 300 milliót, hanem, hogy a két legtöbb bevételt hozó alkotás két Marvel-darab volt. Ez nekem nem azt üzeni, hogy az emberek kiábrándultak a moziból, hanem azt, hogy abból a hozzáállásból ábrándultak ki, hogy Michael Bay (és a Paramount) körberöhög mindenkit, mert a kínai piacról bezúdúló nézők (egyelőre) kompenzálják azokat, akiket elveszítenek a világ többi részén. Én bízom benne, hogy előbb-utóbb a producerek és stúdiófőnökök is rájönnek, melyik attitűd a kifizetődőbb hosszú távon.