A sci-fi műfajon belül lévő mozikat mindig ámulattal figyelem. Nem biztos, hogy mindig tud újat mutatni, a lehetőségek valamelyest korlátozottak, de ez egy olyan egyedi filmes világ, ami már a kezdetek óta nagy hatást gyakorol a filmkedvelőkre. Gyakran hordoznak magukban valamiféle filozófiai mélységet vagy egy időtálló mondanivalót, aminek köszönhetően sokáig élhetnek az emlékezetünkben. A Végjáték nem találja fel a spanyolviaszt, de kétségkívül minőségi alkotás született.
A Végzet ereklyéi: Csontváros után ismét egy könyvadaptációval volt dolgom. A történet egy olyan világban játszódik, ahol rengeteg ártatlan ember meghalt a sorozatos csatározások miatt, amelyek az emberek és az úgynevezett Hangyok között zajlanak. Dacára annak, hogy egy ideje tűzszünet van az emberek és a földönkívüliek között, Graff tábornok (Harrison Ford) egy új módszerrel készül fel az esetleges újabb ütközetekre: a Föld legokosabb gyerekeit viszi el egy titkos űrbázisra, ahol folyamatos teszteknek kitéve a fiatalokat dönti el, hogy kik a legalkalmasabbak arra, hogy harcba szálljanak, ha a szükség úgy akarja. Az ifjú kadétok közül kiemelkedik Ender, (Asa Butterfield) akinek nem csak a "végső" csapatba kerülésért kell megküzdenie, hanem társaival való nem túl rózsás viszonyán is felül kell kerekednie.
Amit az alapból ki lehetett hozni, azt szerintem sikerült is. Érdekes témának tartom ezt, ugyanis hiába vagyunk a világűrben, a háborút leszámítva olyan problémákkal kell szembenézniük hőseinknek, amit az egyszerű néző is jó eséllyel átélt. A teljesség igénye nélkül van itt családon belüli probléma, kiközösítés, zsarolás és miegymás. Az egyik fő kérdése a filmnek az, hogy az ellentéteket és a nézeteltéréseket félretéve össze tudnak-e fogni ezek a srácok annak érdekében, hogy egy erős egységgé kovácsolódjanak össze? Gondolkodni való tehát van bőven a néző számára, de közben talán szembesülünk az egyik legérdekesebb részével a dolognak: ezek a gyerekek majdhogynem állandó megfigyelés alatt állnak, szinte minden, amit csinálnak része a tesztnek, folyamatosan elemzik őket a viselkedésük, beszédük, talpraesettségük alapján és valljuk meg őszintén, ilyen helyzetben azért észnél kell lenni, még ha néha nagyon nehéz is.
No, de térjünk át egy kicsit a technikai részére a dolognak. Mindenféle túlzás és elfogultság nélkül mondom, hogy a film látványvilága észbontóan jól meg lett csinálva. Nem az a fajta, ami annyira brutális a robbanásoktól és a villódzó fényektől, hogy epilepsziás rohamot kapunk; sokkal inkább az, amikor látszik, hogy még a legutolsó porszem is mérnöki pontossággal lett a helyére téve. Nagyon élénk, élettel teli az egész, letisztult, ugyanakkor mégsem esik át a ló túloldalára. Minden egyes elköltött cent meglátszik rajta és akkor még Steve Jablonsky zenéjéről nem is tettem említést. Nem véletlenül ő az egyik kedvenc zeneszerzőm, most is fantasztikus score-t hozott tető alá. Több libabőr-effektusú jelenetet is tartalmaz a Végjáték, de ezeket igazán csak Jablonsky zenéje tette emlékezetessé. A film nagyon feszes tempóval bír, folyamatosan történnek az izgalmas események, néhol talán kicsit kapkod is, de legalább nem hagyja, hogy lankadjon a figyelmünk. A két órás játékidő ellenére kicsit összecsapottnak éreztem. Nem rossz így sem az összkép, de néhány szál kibontásához, néhány kérdés részletesebb megmagyarázásához kellett volna legalább még egy fél óra. A színészek nem akarták "lejátszani" a vásznat nagy igyekezetükben, de mindenki korrektül helytállt. A gyerekszínészekkel semmi gond nem volt, sőt Asa Butterfield kellemes csalódást okozott. Eddig többnyire csak azzal próbálták ezt a srácot eladni nekünk, hogy szomorúan néz a nagyon kék szemeivel. Itt is kapunk ebből bőven, de látszik rajta, hogy érettebbé vált. Jó választás volt a főszerepre. Ami az ismertebb nevek közül Harrison Ford-ot és Ben Kingsley-t illeti, mindketten kisujjból rázták ki a karakterüket. De ugyanakkor néhány hiba is szemet szúrt. A legzavaróbb talán a sok klisé eldurrogtatása volt, de gyanítom, hogy ez inkább a regénynek köszönhető. Illetve pár logikai bukfencet is felfedezni véltem, de megválaszolatlan kérdések is maradtak bennem a stáblista lepörgése után. (Már csak ezért is tervezem elolvasni a könyvet, talán ott sikerül megtalálni a válaszokat).
Úgy vélem nagyon el lett találva a Végjáték. Nem hozza le a csillagokat az égről, de kiváló teljesítmény, főleg egy viszonylag rutintalannak számító rendezőtől. Szórakoztató, leköti a figyelmet (a moziteremben VÉGIG síri csönd volt, abszolút átjárta a film okozta feszültség a levegőt, de azért egy-két apróbb humorbonbont bedobtak annak érdekében, hogy kicsit feloldják a hangulatot) és látványilag is olyat nyújt, amit látni kell! Akad ugyan nem is egy negatívuma, de nálam az év legjobbjai között van.
8/10
