Mindenkinek ismerősek lehetnek az olyan romantikus drámák, mint a Titanic, a Szerelmünk lapjai, az Alkonyat. Az olyan valóságtól elrugaszkodott, öncélú és üres pátoszban mosdó művek, amik azt hazudják, hogy a szerelem legyőz mindent, hogy egy gerlepár csiripelése fontosabb annál, hogy közben a háttérben százak halnak meg egy süllyedő hajón és hogy a vámpírok csillognak. A Csillagainkban a hiba nem ilyen. Nagyon is életszagú, és az előbb felsorolt filmek mindegyikére köröket ver.
Történetünk két főszereplője Hazel (Shailene Woodley) és Gus (Ansel Elgort) egy rákbetegeknek szóló gyűlésen ismerkednek össze. Hazel jelenleg is a betegségével küzd és nagyon is tisztában van a helyzetével és annak súlyával. Gus egy ismerősét Isaacot (Nat Wolff) kísérte el a gyűlésre, ő maga már meggyógyult és azóta próbál olyan tartalmas életet élni, amilyet csak lehet. A két fiatal elég hamar közel kerül egymáshoz és nagyobb hatással lesznek egymásra, mint azt először gondolták volna.
Ez a film annyira hiteles és realisztikus, hogy amikor a drámaibb jeleneteknél némi nyálat is kever a mixtúrába (pl.: Anne Frank padlása) akkor az idegenül hatott a mozivásznon, ahogy a való életben is tenné. Nem giccsel és erőltetett tragikummal fakasztja a könnyeket, hanem karaktereinek drámájával, olyan eseményekkel, amik bárkivel megtörténhetnek. Ez nem csak amiatt fontos, mert így kevésbé lesz hazug az alkotás, hanem azért is, mert a valósághűség miatt a néző is mélyebben együtt tud érezni a látott jelenetekkel. Erősebb hatást tud ezáltal elérni, és itt lakozik a hatalmas különbség az olyan filmek között, mint a Fogadom vagy a Csillagainkban a hiba.
További ismérve, hogy a szerelmi szálát sem központi elemként használja, hanem a mondanivalójának kifejtésére. Azon túl, hogy a két főszereplő összemelegedését is végignézhetjük és a film a lelkünket is simogatja, egy eléggé részletes coming of age jellegű általános, a mindennapokhoz kapcsolódó üzenetet is kapunk. Mindezt, főhőseink egészségügyi szituációjából adódóan, egy egészen egyedi perspektívából és a szokásosnál valamivel mélyebben boncolgatva. A konkrét tartalom, ha nem is újdonság és nem is a legjobb, amit valaha láttunk, mindenképp érdekes és elgondolkodtató.
Az ehhez asszisztáló filmtechnikai alkotóelemek tekintetében már kevésbé beszélhetünk tökéletességről és formabontásról, de itt sem kell a műnek szégyenkeznie. Az átlagosnál rosszabbat sehol sem sikerült nyújtania. A színészi alakítások meglepően jók. Ansel Elgort és Nat Wolff is korrekt játékkal hálálták meg a bizalmat. Willem Dafoe továbbra is zseniális, Shailene Woodley itt pedig ugyan kevésbé dekoratív, de nem kisebb, mint azelőtt. A forgatókönyv gyengesége pedig a kiszámíthatóság, ami a műfajbeli klisék esetenkénti alkalmazásából fakad. A rendezést tekintve Josh Boone úgy tűnik, pontosan tudja és érti, hogy hogyan kell egy vérbeli tinifilm atmoszféráját megteremteni. A Stuck In Love sem a hangulati vagy a rendezésbéli hiányossága miatt lett kevésbé elismert alkotás, mint ez.
Tehát a Csillagainkban a hiba feladta a leckét a Nicolas Sparks-féle tucatmoziknak. Nagyon reméljük, hogy új standardet teremt a romantikus drámák felhígult piacán, egy olyat, amire elég nagy szükség lenne. Ha innentől nem csak mi, hanem a rendezők és a producerek is ehhez a darabhoz fogják igazítani a saját művük nívóját, rosszul nem járhatunk.
9/10
