Éppen kezdünk túllendülni az anti-CGI divaton, hála annak, hogy egyre több olyan elemzés készül, amely a felszínes kinyilatkoztatásokban való beszélgetés helyett képes a mélyére ásni a témának, azonban ez nem jelenti azt, hogy Hollywood ne szűnt volna meg kézenfekvő céltábla lenni. A mindent eluraló és átszövő franchise-ok és univerzumok pedig kellően nagy fenyegetést jelentenek ahhoz, hogy kényelmes célpontjai legyenek ennek a fajta utálkozásnak - főleg, ha Hollywood maga fog bele ebbe a gyűlölködésbe.

A mozirajongók körében ugyanis mindig jelen volt valamilyen szinten ezeknek a brandeknek az utálata, ki egyes franchiseokat, ki a remake-eket en bloc, ki a szuperhősöket gyűlölte, azonban jelen írás apropója egy hivatásos forgatókönyvíró, Max Landis kirohanása volt. Az ő neve a Josh Trank csírájában elhalt karrierjét megalapozó Chronicle írójaként lehet ismerős, aktuálisabban pedig az American Ultra szerzőjeként. Ha utóbbi kevésbé ismerős, valószínűleg nem vagy egyedül, ugyanis Landist az ragadtatta gondolatai megfogalmazására, hogy szóban forgó műve hatalmasat hasalt a mozipénztáraknál. Érvelésének (amelyet teljes egészében itt olvashattok) lényege az volt, hogy már mindenkit csak a folytatások és szériák érdekelnek, az eredeti alkotások pedig le vannak tojva, és ez milyen igazságtalan.

Landis álláspontját könnyű lenne szétszedni, azzal kezdve, hogy az American Ultra marketingje borzasztó volt (én is kb. csak akkor hallottam először róla, amikor megjött a sajtóvetítés meghívója, pedig nem egy barlangban élek filmes szempontból) egészen addig, hogy maga az alkotás sem sorakoztatott fel olyan hihetetlenül zseniális húzásokat, és ez sajnos már az előzetesekből is kiderült. De kicsit rövid lenne a poszt, ha csak egy filmest akarnék fikázni a háta mögött, és Landis érvelésében is az ragadott meg, hogy teljesen szűk látókörűen, körülbelül "mi vagy ők" jelleggel állítja szembe az IP-n (Intellectual Property) alapuló és eredeti produkciókat.

Pedig ha más nem, az American Ultra is tökéletesen bizonyíthatja, hogy egy "eredeti" forgatókönyv is létrejöhet igazán eredeti ötletek nélkül, és ez talán sokkal aggasztóbb, mint hogy jövőre hány képregény-adaptáció fog készülni. Érdemes megnézni, hogy amíg például 2010 nyarán még jogosan lehetett siránkozni azon, hogy egy Twilight az Inception előtt végezhetett box office mutatókban, most ha következetesek vagyunk, nagyjából azon kéne felvágnunk az ereinket, hogy a San Andreas csak egy milliócskával előzi csak a Fury Roadot - pedig egy embert nem tudnék mondani, aki előbbit szerette jobban. Márpedig abban a világban, ahol egy San Andreas képviseli az eredetiséget és a Fury Road a "lélektelen rókabőrt", valami nagyon el van rontva, és hiába örvendetes, hogy néhány franchise vagy képregény-adaptáció ilyen magas szintet képes hozni, egyben aggasztó, hogy az elvileg "eredeti" filmekben ennek az eredetiségnek már szikrája sem fedezhető fel.

Pedig ha elolvasunk egy forgatókönyvet az éppen aktuális Black Listről, látható, hogy ez a legkevésbé sem halt ki az emberiségből, ezek a zseniális ötletek viszont valahogy mégsem jutnak el a vászonig. (Noha elvileg a Black Listre felkerülő szkriptek többségét már megvette valamelyik stúdió.) Vessük össze például az American Ultrát a sok szempontból hasonló alapállásból kiinduló The Guesttel: utóbbi hatalmas port kavart, és lassan kultstátuszba emelik a filmrajongók (bár az eredetiség szót nem feltétlenül lehetne használni stílusegyvelegére), az amerikai mozikban mégis mindössze 300 ezer dollárt hozott, szemben Landis munkájának 11 milliójával. És ez semmiképpen nem véletlen.

De ennek nem Landis, hanem egy másik filmes adta tanúbizonyságát, méghozzá a True Detective első évadát jegyző Cary Fukunaga, aki Stephen King "Az" remake-jének (újraadaptációjának) lett volna a direktora - egészen addig, amíg meg nem elégelte és ott nem hagyta a projektet. Érdemes elolvasni az ő szavait is, amelyekből egyértelműen kirajzolódik, hogy bármilyen egyedi ötlete lett volna, azt a stúdió azonnal igyekezett megnyesegetni, hogy egy teljesen kommersz filmet állíthasson elő, amelynek nincs semmilyen merész vállalása. És nem véletlenül csaptam át az eredeti forgatókönyvekből egy remake kálváriájába, ugyanis ennek a hozzáállásnak teljesen mindegy, hogy egy képregényt, egy 80-as években készült klasszikust, vagy valaki saját agyszüleményét veszi elő. Ahogy Andrew Garfield is nyilatkozta szintén pont az elmúlt napokban, a lényeg az, hogy "50 éves férfiak, meleg tinik, homofóbok és 11 éves lányok" is megnézzék a filmet, ez pedig érthető módon teljesen beszűkíti az alkotók mozgásterét, mintha egy mozgóképes gyorsétteremről lenne szó.

Nemcsak a Pókember-filmeken, de például a tavalyi Robotzsaru remake-en is látszott ez, amely egyáltalán nem azért lett sótlan, mert létező szellemi terméken alapult (az eredeti nívóját amúgy sem volt nehéz felülmúlnia), hanem mert például látványosan le voltak nyesegetve a rendező José Padilhára jellemző éles kiszólások és társadalomkritika. Biztos vagyok benne, hogy amennyiben nem kötik meg a brazil filmes kezét, egy sokkal stílusosabb és emlékezetesebb filmet tud összehozni, és erre nem kell több bizonyíték, mint hogy a Narcos élén újra remekel. És egyre inkább a tévé minden alkotó menedéke, vagyis pontosabban az olyan platformok, mint a Netflix (hiszen a fent említett Fukunaga már mozifilmet készít a támogatásukkal a Beasts of No Nation képében), amelyek nem a dollárokat számolgatják, hanem hagyják kibontakozni a hozzájuk kerülő szakemberek tehetségét. Akkor is, ha képregény-adaptációról, igaz történeten alapuló sztoriról, folytatásról, vagy teljesen új műről van szó. Nem véletlenül zárja Landis is azzal sorait, hogy megy inkább tévés projektjein dolgozni - amelyek történetesen adaptációk. Akkor meg pontosan mi is a probléma?

Úgyhogy úgy érzem, a legújabb utálat-divat egy mesterséges szembenállás, és amíg Landis és követői sikeresen hitetik el, hogy filmek azért rosszak, mert történetesen könyvként már elkészültek vagy egy franchise 3-4-5. részei, más produkciók pedig előbbiek miatt buknak el, addig nagyon nehéz lesz rámutatni egy sokkal inkább rendszerszintű problémára. Egy olyan problémára, amelynek teljesen mindegy, hogy zseni, adaptációra felbérelt iparos, vagy egy Josh Trank-féle kezelhetetlen rendezőről van szó, a végeredményt megpróbálja a lehető legnagyobb közös nevező felé terelgetni - főként olyan elemek rovására, amelyek kiemelkedővé tehetnének egy alkotást.