Már csak pár nap van hátra a díjkiosztóig és még mindig nem láttam minden jelölt filmet. És még csak nem is zavar annyira, mint kellene. Filmbloggertől ez persze szégyen, és előbb-utóbb utol fogom érni magam, de hosszú évek óta először nem égek Oscar-lázban, ezért nem is tudom felpörgetni magam annyira, hogy presztizskérdést csináljak abból, hogy a gálára letudjak minden azon részt vevő alkotást. A szomorú igazság az, hogy idén nem nagyon van olyan film, ami igazán megérintett volna. Persze mindegyik darabon látszik, hogy sokat foglalkoztak vele, rendben van a forgatókönyv, a színészek, stb., de annyira érződik rajtuk, hogy Oscar-ra gyártották őket, hogy az már fáj. A tendencia természetesen már évek óta létezik, de talán mostanra jutottak el a dolgok odáig, hogy valóban dögunalom lett a kínálat (tisztelet a kivételnek, természetesen).

Naná, hogy ezerrel szurkolok a Saul fiának, de azon kívül az én szívemig eddig igazán csak A szoba és a Spotlight- Egy nyomozás részletei tudott eljutni a jelöltek közül, amelyek körül meglepően kicsi a felhajtás, pedig fényévekkel maradandóbb élményt tudnak nyújtani az olyan agyonajnározott alkotásoknál, mint pl. A visszatérő. Ha már itt tartunk, beszéljünk Leo-ról is. Évek óta háborgok azon, hogy miért nem kapott eddig díjat, régen megérdemelte volna, de egyszerűen nem tudok szívből örülni annak, hogy most biztosan hazaviheti a neki már régen kijáró szobrocskát. Mert nem ez a legjobb filmje, nem ez a legjobb alakítása, néhány év múlva már csak azért fogunk emlékezni erre a gyönyörűen fényképezett vizuális orgiára, mert szépen ki lett dekorálva díjakkal.

Nagyon nem jó irány, hogy patikamérlegen kimért, szép, de kissé üres és felejthető alkotások nyerik el az Oscart, mert ettől egyrészt évről évre csökken a díj súlya, másrészt pedig a nézők is látványosan kezdik már unni a közepes filmeket. Lásd még a Deadpool sikere, ami világosan megmutatta, hogy a népnek kezd nagyon elege lenni a futószalagon gyártott képregényhősökből, és nagyon értékeli, ha egy rendhagyó alkotást kap a pénzéért a moziban a műfajból. A Galaxis őrzői elképesztő sikere sem volt véletlen, a nézők telítődtek már a a vizuális csodákkal, ha a stúdiók nem akarnak kasszabukásokat a drága pénzen legyártott szuperhősmozikból, rá kell erősíteniük a forgatókönyvre és a karakterekre. Egy Star Wars-t, még elröpít a csillagokig a nosztalgiafaktor, de pl. a Marvel-univerzum annyira szerteágazó, hogy szerintem már csak az igazi geekek tudják követni az eseményeket, a hozzám hasonló képregényszűz csak kapkodja a fejét, hogy már megint milyen újabb szuperhős kalandjait tolják a pofijába. A Doctor Strange-re csak azért vagyok kíváncsi, mert Benedict Cumberbatch a főszereplő (ha esetleg valakinek nem tűnt volna fel az elmúlt években, ő a kedvenc színészem), a Polgárháború Vasember miatt kihagyhatatlan részemről (Robert Downey Jr. is nagy kedvenc nálam már nagyon régen), de pl. Superman vs Batman teljesen hidegen hagy (egyik főszereplő pasi sem jön be, nőből vagyok, ez van). A Suicide Squad- re is csak azért lettem kíváncsi, mert nagyon jól sikerültek az előzetesek.

De szinte minden műfajban ugyanez a helyzet, igazán jó vígjátékot már nagyon régen nem láttam (azon pedig sírni tudnék, hogy Robert De Niro milyen alja filmeket vállal el ebben a kategóriában, de ezen majd máskor borongok), akciófilm dettó, egyre inkább gyerekkorom kedvenceit újrázgatom, mert azok legalább megmozdítottak bennem valamit a gyomoridegen kívül is. A drámák még valamennyire tartják magukat, de azok sem tudják már annyira megtépázni a lelkemet, mint a régi klasszikusok, amelyek felé szintén nem véletlenül fordulok mostanában (amiben benne van az is, hogy most értem el abba az életkorba, hogy már értem és értékelem őket). Sorolhatnám még, de a konklúzió ugyanaz: nagyon ritka az igazán jó mozifilm napjainkban. És az Akadémia is csak abból tud meríteni, ami van, vagyis a rengeteg középszer közül a legjobbakat(?) válogatja be a jelöltek közé, rátolja a marketingkampányt (mert lássuk be, e körül a díj körül a legnagyobb a felhajtás, a média alaposan felfújja, mert meg kell tölteni a bulvárlapokat is valamivel. Ez természetesen a show business része, és tudni kell a helyén kezelni, mert nem mindig az a legnagyobb király, aki mindig a címlapokon van, sőt). Összehoznak nekünk a szervezők egy csilivili gálát, de ennél többet nem tudnak tenni a filmművészet szent ügye érdekében. Önmagában nem tud választ adni a díjkiosztó a filmipar problémáira, de mivel rá irányul a legtöbb figyelem, rajta csattan az ostor. Idén sokat írtak már arról, hogy az Akadémiának megújulásra van szüksége, hiszen mindenki ismeri már az ízlését, és ahhoz igazítják a filmeket. Azt nem mondanám, hogy előre elosztásra kerülnek a díjak, de azért nagyjából be lehet lőni, hogy kire vagy melyik filmre fognak voksolni a tagok. Lesz majd megint egy nagyon látványos, de halál unalmas ceremóniánk, max. egy-két meglepetéssel, letudjuk ezt is és utána kérdezgetjük magunktól megint: tényleg ennyi lett volna a mozi legnagyobb ünnepe? Ennyit tud ma az álomgyár?

Azért ne menjünk a Dunának, nem olyan rossz a helyzet, vannak biztató jelek, csak éppen egy másik műfaj, a televízió háza táján. Furcsa, hogy egykoron attól féltek, hogy a tévé fogja megölni a mozit, most pedig valószínűleg onnan fog jönni az a megújulás, ami mindenképpen szükséges a filmiparban. A már nálunk is elérhető Netflix kapcsolt először, a Beast of Nation egy új korszakot nyitott, és nálunk is megtörtént az a csoda, hogy egy minőségi tévéfilm, a Félvilág végül eljutott oda, ahová készülnie kellett volna: a mozikba. Sok a tehetséges alkotó minden műfajban (hogy csak tőlünk hozzak példákat: Nemes Jeles László, Bucsi Réka), akiknek nincs könnyű dolguk, de mivel a többség már rájött, hogy hosszú távú sikert csak akkor érhet el, ha szembemegy a fősodorral, bátran kísérletezik (még bátrabb producerek még pénzt is adnak nekik álmaik megvalósítására). Vagyis fogunk mi még jó filmeket látni, csak ki kell böjtölnünk azt a fájdalmas, de szükségszerű folyamatot, amíg a tohonyán mozduló stúdiókat is megérinti a változás szele. Addig pedig marad a vadászat a minőségi alkotásokra, műfajtól függetlenül. Mert filmrajongónak lenni nem mentség, hanem állapot!