Szomorú, hogy eljutottunk odáig, hogy még egy olyan filmőrült is, mint én, több kritikát is elolvas, és csak azután megy el egy Ridley Scott-filmre, ha olyan egyöntetűen áradozó az általános vélemény, mint most a Mentőexpedíció esetében. Mintha nem is kamaszkorom kedvenc filmjének, a Gladiátornak a rendezőjéről lenne szó, amelyet még ma is ugyanolyan lenyűgözve nézek végig, mint egykoron (á, semmi köze sincs ehhez Russell Crowe-nak, még véletlenül sem:-)). Hosszú évtizedek óta szórakoztat és gondolkodtat el bennünket Ridley Scott (a 10 legjobb film listája itt olvasható), aki repülőrajtot vett a pályája elején, több, mára klasszikussá érett alkotást dirigált le, hogy aztán még több középszerű filmmel vigye a sírba a mozimániásokat. Rendkívül hullámzó a rendezői pályája, jó ideje várunk már egy kiemelkedő darabra, ami csak nem akart eljönni, aztán most, hogy már mindenki nyugdíjba küldené Scott-ot, felrobbantja a kasszákat egy nálunk forgatott, kiválóan összerakott űrhajós-túlélős darabbal. Mi jöhet még? Mivel nincs hiány tervekben, reméljük, minél több, Ridley Scott nevével fémjelzett jó mozinak örülhetünk a közeljövőben, miért ne, hiszen idén szintén egy, már erősen szépkorú rendező hozza vissza a hitünket abban, hogy születnek még földhöz vágósan jó filmek. 

Ridley Scott 1937-ben született South Shields-ben, katonacsaládban. Édesapját szerette volna követni a pályán, ugyanúgy, mint a bátyja, Frank, de mindannyiunk szerencséjére a bölcs apa a művészetek felé terelgette tehetséges gyermekét, aki grafikai tervezőként szerzett diplomát. Az igazi szerelme azonban a film volt (a legnagyobb kedvencei az Arábiai Lawrence, az Aranypolgár és A hét szamuráj voltak), és volt olyan mázlija, hogy designer-i minőségben a BBC-hez került, így nem volt olyan nehéz megvalósítania rendezői álmait. A 60-as években rövidfilmekkel és tévéműsorok rendezésével múlatta az idejét, miközben 1968-ban saját filmgyártó és produkciós céget alapított testvérével, melyet végtelen szerénységgel Ridley Scott Associates-nek nevezett el.

1977-ben hozta össze első játékfilmjét, a Párbajhősöket, amely annyira jól sikerült, hogy mindjárt hozzávágták egy cannes-i fesztiváldíjat (nem, nem a legjobb filmjét, hanem a legjobb első filmét, de ez semmit sem von le a szakmai díj  jelentőségéből). Ezzel át is ugrotta a felesleges köröket, nem kellett hosszú évekig gályáznia, hogy egy normális filmet rendezhessen, megnyíltak előtte Hollywood kapui, ő pedig nem volt szívbajos, élt is a lehetőségekkel. 1979-ben ennek köszönhetően klasszikus született, megjelent az első női akcióhős a filmvásznon Sigourney Weaver személyében, Ripley hadnagy és a Nostromo vontatóhajó szerencsétlen személyzete mára már filmtörténelem, akárcsak A nyolcadik utas: a Halál, melynek köszönhetően máig az alien szót használjuk a rusnya földönkívüliekre, akik vannak olyan mocskok, hogy az emberek életére törnek. Ki nem állhatom a horror műfaját, ezért nem tartozom a film rajongói közé, még egyszer sem sikerült egyszerre végignéznem, de a többség szerencsére nem ilyen érzéseket táplál az alkotás iránt, így gigasiker lett belőle, időt álló klasszikus. Scott a mennybe ment, jöhetett a következő nagy dobás.

A rendező nem kispályázott, egy Philip K. Dick könyvből (egészen pontosan az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal címűből) forgatott filmet, amely azonban egyáltaln nem hozta a pénzügyi elvárásokat (kevésbé szofisztikáltan, akkorát bukott, mint a ház), melynek legfőbb oka az volt, hogy nem egészen ilyen elvont filmet várt a közönség Scott-Ford párostól akkoriban. A Szárnyas fejvadász tipikusan az az alkotás, amelyre meg kell érni, jómagam sem értettem belőle egyetlen büdös szót sem, csak a 30-as éveimre kezdtem értékelni a filmet, mára pedig egyik nagy kedvencemmé vált. A közönség nagy része így lehetett ezzel, hiszen a kezdeti közönyt lassan, de biztosan felváltotta a rajongás, melynek köszönhetően mára kultfilmmé vált az egykoron csúfosan leszerepelt, különleges hangulatú alkotás. 

A nem éppen fényes sikert aratott film után némi szünet következett, hogy aztán egy mára már sajnos elfeledett mozival jelentkezzen a rendező, aki ezúttal a könnyedebb műfaj (és a biztosabb bevétel) felé mozdult el, melynek köszönhetően egy minőségi fantasy-nak örülhettünk 1985-ben. A Legenda egy nem hétköznapi látványvilágú alkotás, rá kell hangolódni, de hamar bele lehet szeretni, nekem gyerekkoromban nagy kedvencem volt, rongyosra néztem egykoron. Soha nem voltam Tom Cruise-fan, de ebben a filmben nagyon jól játszott, amire szüksége is volt, mert még erősen a fogszabályozás és kigyúrás előtti állapotban leledzett. Imádtam az unikornist, az ártatlanság és a sötétség harcát, Tim Curry teljesen elborult külsejét, az egész látványos álomvilágot, akinek kimaradt volna az életéből, nagyon sürgősen pótolja, nem fogja megbánni! Siker, fény, csillogás, Oscar-jelölés a valóban kiváló make-up-ért, Scott újra a csúcson, ismét megnyílt a pénzeszsák, majd jött a törvényszerű középszer, a Testőrbőrben tökéletesen felejthetőre sikeredett.

Emberünk azonban korántsem felejtett el rendezni, gyorsan előbányászta magából a védjegyének számító feszültségteremtést, és a jól felépített karaktereket, és máris egy újabb gyerekkori kedvencemhez érkeztünk. A fekete eső egy hihetetlenül stílusos alkotás, olyan darkos hangulattal, amely a Szárnyas fejvadász közönségbarátabb verziójának tekinthető. Adva van két zsaru (Michael Douglas és Andy Garcia), akik összekapnak a jakukázzal, melynek következtében nem szenvedünk hiányt akcióban, kiváló színészi alakításokban, a végeredmény pedig egy remek thriller, amelyet biztosan nem felejt el az, aki egyszer is látta.

Véget értek a 80-as évek, változtak az idők, a nézők új dolgokra vágytak a filmvásznon, Ridley Scott pedig meg is adta nekik, egy újabb klasszikus következett. Az első női akcióhős után összehozta nekünk az első női road-movie-t (hát nem vicces, hogy mennyire feminista a rendező, aki filmjeinek többségében az egekbe szokott szökni a tesztoszteron?). Susan Sarandon és Geena Davis kiváló alakítást nyújtott ebben a remek moziban, de nézzék el nekem a férfiolvasók, hogy nem tudom nem megemlítenii, hogy ekkor szembesülhettünk először a filmvásznon Brad Pitt lenyűgöző kockahasával is. Oscar-jelölések sora, egy írói be is jött, amúgy pedig nagy közönségsiker, a mai napig tartó kultusz, ilyenek.

1992-ben az 500 éves évforduló miatt elárasztották a mozikat az Amerika felfedezéséről szóló filmek, Ridley Scott sem maradhatott ki a buliból, irdatlan mennyiségű pénzt, szabad kezet, és kiváló színészgárdát kapott, köszönhetően korábbi sikereinek. Az 1492 - A Paradicsom meghódítása az első volt a nagy történelmi tablók sorában, azonban finoman szólva sem sikerült túl jól. Dögunalmas lett a heroikus alkotás, amelynek azonban ennek ellenére máig bérelt helye van a legjobb filmzenei toplistákon, hiszen Vangelis zenéje felejthetetlenre sikeredett, amelyet az 1492-ről sajnos nem lehetett elmondani, egyszer bőven elég végigszenvednie mindenkinek. 

Túl sok pénzt vesztettek miatta a producerek, ezért Scott jó ideig nem kapott újabb lehetőséget komolyabb film elkészítéshez. a 90-es évek a továbbiakban csendben teltek, a Tomboló szél senkit sem érdekelt, a G.I. Jane pedig hatalmasat bukott, hiába borotválta le a fejét az akkoriban karrierje csúcsán lévő Demi Moore, és tolta kiválóan az akciót, az alkotás elvérzett a pénztáraknál. És amikor már mindenki temette Ridley Scott-ot dobott egy olyat, amely miatt én személy szerint minden múltbeli és jövőbeli botlását megbocsátottam. Máig a Gladiátor a kedvenc filmem a rendezőtől (nem akarnám elkiabálni, de ez vélhetően most már így is fog maradni), nemcsak azért, mert Russell Crowe egy igazi férfiállat benne, akinél hiába jobb színész Joaquin Pheonix, karizomban és karizmában a nyomába sem érhetett. Mindez azonban nem sokat ért volna a Scott-féle zseniális feszültségkeltés, és az akkoriban lenyűgöző látvány nélkül (a Colosseum, emlékszünk, ugye?). 5 Oscar-díj, Russell és Scott a mennyben, miután lementek a bulik, lehetett filózgatni azon, mi legyen a következő meló.

A nagy siker után természetesen mindenki rohant a mozikba megnézi a Gladiátor rendezőjének új filmjét, amely elvileg sikerre volt ítélve, hiszen Hannibal Lecter kalandjainak következő felvonásáról volt szó, olyan színészekkel, mint Anthony Hopkins és Garry Oldman, mégsem sikerült megközelíteni sem az eredeti színvonalát, így lógó orral baktathattunk haza az előadás után. Szerencsére még ugyanabban az évben elkészült az a film, amelynek máig megérdemelten tanyázik a legjobb háborús filmek listáján, a Sólyom végveszélyben maga a nagybetűs MOZI, amit máig lélegzetvisszafojtva nézünk, nehogy lemaradjunk egyetlen értékes képkockáról sem. Oscar bácsi megint jött, karrier ismét szárnyalt, Hannibal fiaskó elfelejtve. Akkor még nem tudtuk, hogy a következő 15 évben megközelíteni sem fogja tudni ezt a sikert a rendező.

2003-ban meglepőt húzott a látványos filmek után Scott, egy tőle teljesen szokatlan műfajú alkotással jelentkezett, ami egyébként nagyon jó darab volt, de a Trükkös fiúk nem találta meg az utat a nézők szívéhez, dacára annak, hogy Nicolas Cage remek alakítást nyújt benne. Nos, ha a népnek történelmi tabló kell, akkor megkapja azt, és jött a Mennyei királyság, és a hajtépés, hogy ezt a történetet miért nem lehetett ütősebben elővezetni? Ez sem jött be igazán, akkor kicsit költséghatékonyabban, de elő Russell Crowe-val, és egy könyvsikerrel. A Bor, mámor, Provence nagy kedvencem volt írott formában, naná, hogy sprinteltem a moziba, de szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a látványosabb filmekhez szokott rendező nem tudta igazán eltalálni a stílust, melynek eredménye a tömény unalom lett, tele romantikus klisékkel. Az Amerikai gengszter sem lett az igazi, a Denzel Washington-Russell Crowe kettős sem volt elég a sikerhez, hiányzott belőle az a bizonyos plusz, ami miatt valóban fontos és érdekes film született volna.

Megint kezdtük elveszíteni a hitünket a rendezőben, de aztán megint jött egy film, ami ha nem is repítette vissza a csúcsra, arra elég volt, hogy újra feltegye magát a térképre. A Hazugságok hálója a Leonardo DiCaprio - Russell Crowe kettős miatt működött jól, de a zsenialitás fájóan hiányzott belőle. Jó, jó, de hol van ez a korábbi nagy filmektől? Aztán megint nagyon vártuk az újraértelmezett Robin Hood-ot, és megint csalódnunk kellett, és nem csak azért, mert kedvenc Gladiátorunk láthatóan megöregedett, hanem azért is, mert semmi újat nem tudott mondani a film, hamar el is tűnt a süllyesztőben. Megint nem vártunk semmit a következő filmtől, megint meg tudott lepni bennünket a rendező. A Prometheus hatalmas siker lett, én azonban nem igazán tudtam értékelni, Fassbender ide vagy oda, szerintem egy felejthető utánérzés, amit erősen túlértékelnek. De Scott ismét visszakerült a pikszisbe, hogy aztán megint csalódást okozzon A jogásszal, Tavaly év végén hatalmasat bukott az Exodus: Istenek és királyok-kal, ezért már mindenki rezignáltan várta a Mentőexpedíciót, amely váratlanul nagyot szólt, ennek eredményeként békés nyugdíjasévek későbbre halasztva, csak úgy áradnak a filmtervek a már nem éppen hamvas fiatalságú rendezőtől. 

Mivel a rendezői székben az utóbbi időben elmaradtak a sikerek, Scott okosan átevezett a tévéhez és a produceri tevékenységhez, vagyis anyagi gondok nem igazán fenyegetik, de az alkotó elme nem nyugodhat addig, amíg nem hoz létre egy újabb igazán jó filmet, hiába van már túl a fénykorán. Klasszikust már nem igazán várhatunk véleményem szerint Ridley Scott-tól, a korrekt iparosmunka a realitás, de senki sem veszi el tőle a régi sikereket, volt néhány olyan alkotása, amellyel beírta magát a filmtörténelembe, és ennél többet biztosan nem remélhetett az élettől az az egykori kisfiú, aki rajongással telve falta a filmeket. Köszönjük a szép pillanatokat, és várjuk az újabb jó mozikat!