(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)

Rózsabimbó. Több mint hetven éve keressük már a választ Orson Welles-el együtt arra, hogy, miért ez volt az utolsó szava a különc milliárdosnak, Kane-nek. Íródott már egy kritika a blogon a filmről, de annyira alapműről van szó, hogy nem lehet eleget beszélni róla.

Habár a film fikció, mégis korának egyik botrányköve volt, mivel a sajtómágnás William Randolph Hearst magára ismert a főszereplőben, nem kicsit megsértődött, és mindent megtett, hogy megakadályozza a film bemutatását. Az  RKO stúdió, ahol a film készült, végül nem engedett a zsarolásnak, de tartott a bemutató előtt egy zárt vetítést filmstúdió vezetőknek és jogászoknak, melynek következtében két percet kivágtak a filmből. Hearst alakja az idő homályába veszett, azonban a film klasszikus lett.

Meglepő módon azzal kezdődik a film, hogy a főszereplő elhalálozik, röviden bemutatják nekünk az életét, majd egy hirtelen vágással az összefoglalót néző szerkesztőség szobájában találjuk magunkat, ahol felvetődik az a kérdés, hogy mi az a rózsabimbó, amely annyira fontos volt Kane-nek, hogy életének utolsó perceiben is erre gondolt, Elkezdődik a nyomozás, melynek során lassan megismerjük az excentrikus milliárdos életének mérföldköveit, láthatjuk, hogyan vált idealista ifjúból megkeseredett, önző emberré, aki egész életében csak arra vágyott, hogy az emberek szeressék. Felépített egy birodalmat, melynek során saját magát veszítette el, tragikusan egyedül maradt élete végén. Vajon kiderül, hogy mi az a rózsabimbó, és mit tanulhatunk az életéből?

Orson Welles elsőre zseniálisat alkotott a filmvásznon, soha nem tudta megismételni ezt a teljesítményt. És éppen ez a titok: bátran kísérletezett, új formanyelvet alkotott, még a mai korban sem elavult a kamerakezelés, a vágások egyszerűen fantasztikusak, rengeteg stílusbravúrt figyelhet meg az éles szemű néző. Ez lesz abból, ha egy tökéletesen tapasztalatlan rendező és egy hosszú évek óta a filmiparban dolgozó operatőr tehetsége összeadódik. A forgatókönyv nagyon jó, nem véletlenül kapott érte Oscart Welles. Lassan haladunk a történetben, figyelemmel kísérhetjük, hogyan telnek meg tartalommal a felületes kezdő képsorok. Az alapvető emberi kérdésekre koncentrál: karrier, család, siker, saját magunkra ismerhetünk a főhősben, azonosulni tudunk vele, ezért érdekes a története még annyi év után is. Azonban ezen túl felveti a következő kérdéseket is:  a média ereje, a hatalom lélektorzító hatása, az emberi kapcsolatok kiüresedése, az emberek befolyásolása, és annyi minden mást még.

A film igazából szimbólumok sora, minden képsor rengeteg kérdést vet fel, széleskörűen értelmezhető, ezért nem unalmas ma sem. A maszkok is egyedülállóak, a drámai hatást a jól megválasztott zene is elősegíti. A sok pozitívum mellett szinte fel sem tűnik az, hogy a film annyira a technikai kivitelezés újdonságára koncentrált, hogy bizony a történet nem áll össze teljes egésszé.

A film végén megtudjuk, hogy  a szereplők első szerepüket játszották a filmvásznon, ehhez képest meglepően jó alakításokat nyújtottak. Orson Welles természetesen mindenkit lemosott a vászonról, kivételes drámai erővel mutatja meg nekünk Kane emberi gyarlóságát a csillogó felszín alatt.

Rendezőként is csak dicsérni lehet Welles-t: filmtörténeti mérföldkövet alkotott, köszönhetően bátorságának, kreativitásának, tehetségének. A forgatókönyv és a technikai újítások elfedik az alkotás hibáit, frissnek, mainak érezzük a témát és a történetet napjainkban is.

Orson Welles klasszikusa  időtlen, ma is érvényes tanulságokat tartalmaz, kötelező darab!

9/10