Aki olyan balga volt, hogy tett egy próbát az Exodus-szal, már bőven kiszörnyülködhette magát Ridley Scott legújabb alkotásán, ilyenkor pedig jobb a rendező egy korábbi remekművével helyreállítani a lelkivilágunkat. A Gladiátornál kiválóbb alany erre pedig nem is lehetne, hiszen bizonyos történetbeli párhuzamok mellett az élmény gyakorlatilag teljességgel ellentéte annak, amit idén kaptunk a direktortól.

Maximus (Russell Crowe) Marcus Aurelius császár (Richard Harris) egyik legfontosabb hadvezére és hű szolgája. Olyannyira, hogy a haldokló uralkodó rá hagyná a birodalmat a köztársaság helyreállításának feladatával, ami természetesen nincs a trónörökös Commodus (Joaquin Phoenix) ínyére. A császár halával éppen ezért Maximusnak is halnia kell, de főhősünk sikeresen megmenekül a kivégzőosztag kezei közül, hogy aztán hazatérve családját holtan találja. És ha ez nem lenne elég, rabszolgasorba kerül és gladiátorként minden nap meg kell küzdenie az életéért. Ez azonban egy új lehetőséget ad neki, hogy bosszút álljon és egyben végrehajtsa utolsó feladatát.

A forgatókönyv jó érzékkel talált egy olyan történetet, amelyhez a mai ember is könnyedén tud kötődni, ugyanakkor mégsem érződik az a nagyon sok hasonló alkotásra jellemző anakronisztikus hatás, hogy gyakorlatilag 21. századi karaktereket nézünk kosztümben. Valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy ebből kifolyólag a Gladiátor igen magas érzelmi hatásfokon működik. Scott remekül jeleníti meg az arénák hátborzongató, de a megfelelő pillanatokban ugyanakkor felemelő hangulatát, a könnyfakasztó lezárás pedig a mai napig védjegye a filmnek. Az atmoszférához pedig a feszes tempójú és stílusos akciójelenetek, a korhoz képest modernnek számító vizuális effektek és természetesen Hans Zimmer zenéje is hozzáadják a magukét. Sőt, egyértelműen a mű sikerének alappilérei a küzdelmek, egyedül a nyitó csatajelenet lóg ki a sorból: a tébláboló statiszták és a borzasztóan gyenge kézikamerázás amatőr és illúzióromboló hatást kelt.

Éppen ezért a mű leggyengébb szakaszát akkor láthatjuk, amikor felvezetésképpen a fináléra egy párviadalok helyett politikai intrikákkal töltött epizódot kapunk, amelyet sajnos a bővített verzió csak még jobban kihangsúlyoz. Ezek a momentumok nem elég, hogy elütnek a Gladiátor világától, de egyben egy kidolgozatlan és fantáziátlan mellékszálat jelentenek, amely feleslegesen vonja el a figyelmet Maximus történetéről. Hozzá tartozik még ehhez, hogy a párbeszédeket annyira profinak szánták, hogy már egyenesen túlírtakká váltak: a tökéletes megfogalmazott retorikai fordulatokban beszélő szereplők néhol éppen az ellenkező hatást érik el, mint ami az írók eredeti szándéka lett volna. Viszont ennek hála, a színészek remekelnek, és ugyan kettejük közül Russell Crowe nyert Oscart, egyértelműen Phoenix viszi a prímet. Ugyanakkor Crowe vagy a forgatás közben tragikusan elhunyt Oliver Reed is rengeteget emel a produkció színvonalán.

Viszont az nehéz lenne tagadnom, hogy a film fénye az évek során kissé megkopott. Mai szemmel nézve nehéz Scott munkájában igazán utánozhatatlan elemeket találni (de még az egy évvel későbbi A sólyom végveszélyben elképesztő aprólékosságát sem látni rajta), és ez hasonlóképpen elmondható a forgatókönyv főbb vonásairól is. Jó kérdés, hogy ezt mennyire lehet önmagában, a produkció által megindított történelmi akciófilmes hullám hatása nélkül szemlélni, de számomra Gladiátor nézésről nézésre egyre kevésbé tudta azt az élményt nyújtani, mint elsőre. Mindenesetre ebből is látható, hogy az újranézésre abszolút érdemes, mert műfajában meghatározó és kiváló darabról beszélhetünk.

8,5/10