Már tavaly sem tudtam túl sok fájó hiányzót összeszedni, idén pedig még kevesebb alapja van a picsogásomnak, tekintve, hogy az elmúlt évek során először végre két arra érdemes film (Boyhood, Birdman) fog osztozkodni a díjakon. De ha már ez úgyis hagyomány részemről, idén is összegyűjtöttem azokat a produkciókat és művészeket, akik kimaradtak a jelöltek közül, például a teljesen kiszámíthatóan bekerült fekete emberjogi küzdelmes drámák, második világháborús sikersztorik és egyéb nagyon megindító életrajzi filmek kedvéért. A realitás (és a lista terjedelmének visszaszorítása) érdekében ismét csak azokból a címekből válogattam, amelyeknek egy screener révén ténylegesen lehetőségük is volt megragadni a zsűritagok figyelmét. De nem tették meg, és közülük is ők voltak a legjobbak:

Legjobb film

Harag: Ha már 2014 legjobb filmjének választottam, a kategória jelöltjei közül sem hagyhattam ki. A zsűri viszont kihagyhatta, hiszen Ayer elkövette azt a hibát, hogy nem rózsaszín pátoszban uszó sikertörténetként merte ábrázolni a második világhoborút. Az ilyen filmeknek pedig A sólyom végveszélyben és A túlélő nyomán csak egy legjobb hangvágás jelölés szokott járni, de a Fury még ennél is jobban kiesett a pikszisből. Pedig inkább itt lenne a helye, mint valamelyik tucat-életrajzi filmnek.

Holdtodiglan: Az is lehetséges, hogy az ítészek esetleg inkább a minőség helyett egy produkció jelentőségét díjazzák (mint külön megtettem azt én is), ez esetben viszont Fincher művénél kevés alkotás érdemelne jobban Oscart. De ne áltassuk magunkat, az Oscar soha nem azoknak a produkcióknak a színtere volt, amelyekre évtizedek múltán is meghatározó filmként emlékeztünk, hanem a díjszezon hype-ja után könnyedén a feledés homályába merülő daraboké. Úgyhogy egy Selma szerepeltetése biztosan indokoltabb volt...

Kálvária: John Michael McDonagh drámája ugyan sem a legjobb, sem a legfontosabb nem lett tavaly, de olyan kvalitásai vannak, amelyek miatt bőven befért volna a 8-as mezőnybe. Sőt, egyben olyan értékei is, amelyek az említett mezőnyben nem igazán fordulnk elő, így még inkább lett volna értelme beválogatni ezt az alkotást is.

Legjobb rendező

Damien Chazelle (Whiplash): A Whiplash jó pár kategóriában képviselteti magát, csak éppen a mögötte álló zsenit nem fogja elismerni senki. Márpedig Chazelle elképesztően tudatos, tapasztalatlansága ellenére hihetetlenül profi és folyamatosan feszültségtől és energiától vibráló munkája nélkül a Whiplash nem lett volna, az, ami.

David Ayer (Harag): A Harag kimaradói között most a rendező következik a sorban, méghozzá azért, mert Ayer lenyűgöző érzékkel komponálta meg filmje összes jelenetét. A harckocsi-ütközetek gyomorszorító izgalmától az érzelmek megfestésén át egészen a visszafogottabb jelenetek feszültségéig alkotásában minden tökéletes úgy működik, ahogy azt eltervezte, erre pedig csak a legnagyobbak képesek.

Anton Corbijn (Az üldözött): A legnehezebb dolga annak van, akinek kimért tempójú, szikár filmet kell úgy levezényelnie, hogy az ne csak a művészmozik közönségét érdekelje. A legújabb le Carré-adaptációval pedig Corbijn pontosan ezt valósította meg (még ha ettől függetlenül a végeredmény tényleg csak a művészmozik közönségét érdekelte): Az üldözött az akciójelenetek és nagy fordulatok ellenére is egy erős és hatásos kémfilm tudott lenni, ez pedig egyértelműen a rendező érdeme.

Legjobb férfi főszereplő

Tom Hardy (Locke): Sokak számára a Piszkos pénzben volt emlékezetesebb, de abban a stúdió annyira nem bízott, hogy még screenert sem volt hajlandó kiküldeni, így Hardy másik zseniális alakítását kell elővennem. A Locke középpontjában ő tündököl, és tökéletesen élni is tud azzal a lehetőséggel, hogy a másfél órányi játékidő minden másodpercében rá irányul a figyelem. Erre pedig tényleg csak az igazi színésznagyságok képesek.

Jake Gyllenhaal (Éjjeli féreg): A 2015-ös Oscar Leonardo DiCaprioja egyértelműen az Éjjeli féreg főszereplője, aki pazar (és hozzáteszem, kellően populáris) alakítása messze elkerülte a zsűri figyelmét. Aki látta a filmet, annak szerintem nem kell bemutatnom, hogy ez miért volt hiba, a többieknek pedig csak ennyit: ritkán látni egy gátlástalan szociopatát ennyire hátborzongatóan és hitelesen ábrázolva.

Legjobb női főszereplő

Essie Davis (The Babadook): Ha már hátborzongatás, 2014 legjobb horrorja bővelkedett az ilyen pillanatokban, de a legjobb momentumai mégiscsak a főszerepet alakító színésznőnek köszönhetjük. Davis az őrület határán imbolygó (és azon egyre inkább átestő) anya szerepében egy félelmetesen erős teljesítményt nyújt, amely pont akkora göngyszem volt, mint a produkció maga.

Legjobb férfi mellékszereplő

Toby Kebbell (A majmok bolygója - Forradalom): Andy Serkis-nek is régóta kijárna egy Oscar (de nem akartam most az eleve zsűfolt főszereplő mezőny vele terhelni), viszont a Kobát alakító úriember is egyenrangú partnere volt az előzményfilmek második felvonásában. Enél jobb alkalom nem is lehetett volna, hogy a még mindig a múltban élő Akadémia ránézzen a naptárra, és az új idők szelét felismerve végre egy mo-cap szerepért osszon díjat. Vagy legalább egy jelölést, mert JK Simmons-tól én sem venném el, ami jár neki.

Legjobb eredeti forgatókönyv

John Michael McDonagh (Kálvária): Már a legjobb filmek közül hiányoltam ezt a címet, azonban legfőképp azért tehettem meg, mert McDonagh egy kifejezetten minőségi szkriptből forgatta le, amely egyszerre elgondolkodtató, remek szövegezésű és rengeteg hatásos pillanatot tartalmaz. Ennél kevés összeszedettebb és színvonalasabb írást láthattunk az elmúlt év során.

Legjobb animációs film

The Book of Life: Nem kapott túl nagy kritikai hátszelet, de ha már évente úgyis minden negyedik animáció Oscar-jelölt lesz, akkor ez a film is bőven odafért volna az esélyesek közé. A The Book of Life talán nem lesz korszakalkotó mű, de szellemes szövegeivel, bájos történetével és fülbeműszó soundtrackjével egy remek élmény, amely akár díjakra is érdemes lehetett volna.

A Lego-kaland: Gyllenhaal-on kívül a másik legnyilvánvalóbb hiányzó Phil Lord és Chris Miller frenetikus alkotása. Igaz, amikor az Akadémia tagjai gyerekek voltak, akkor még leginkább kőbaltával lehetett játszani Lego helyett, de talán gyerekkori élményektől függetlenül is értékelhető az a humor és az a szívhez szóló üzenet, amely ezt a filmet meghatározta és naggyá tette. Legalábbis mindenki más számára.

Legjobb fényképezés

Seamus McGarvey (Godzilla): Ha valamit egy rossz szó nem érhet a Godzillában, az az operatőri munka. McGarvey festményszerű képei, sallangmentes hosszú beállításai adták azt a faktor, amely miatt minden hibája ellenére élmény volt nézni a szörnyfilmet. Ha valaki végig tudja nézni az ejtőernyős jelenetet azzal a konklúzióval, hogy ez nem érdemes az Oscarra, az csakis az Akadémia egyik tagja lehet.

Legjobb vágás

Jay Cassidy & Dody Dorn (Harag): A film egyik legnagyobb erőssége kétségkívül az akciójelenetek feszes ritmusa és tempója, ez pedig jelentős mértékben köszönhető a vágóasztalon végzett munkának. Rengeteg beállítást és (on camera) effektet kellett összeilleszteni, úgy, hogy a tankbelsőket és a külső felvételeket gyakorlatilag jelentős időbeli eltéréssel forgatták. Egy hatalmas feladat pazar megoldását láthattuk, de beszéljen helyettem inkább az egyik vágó.

Douglas Crise & Stephen Mirrione (Birdman): Lehet jó vágás a nem vágás? Hiszen a Birdmanben kvázi nem találni vágásokat. Mégis, ez a módszer tulajdonképpen sokkal nagyobb terhet rótt a rendezőre, operatőrre és természetesen a színészekre, akik a lehető legtöbbet tették azért, hogy mi tényleg egyetlen vágatlan jelenetként érzékelhessük a filmet. De leginkább ezt technikailag megoldani egy olyat tette, amely mindenképpen díjra érdemes. Legalábbis egy olyan helyen, ahol nem a 60 évvel ezelőtt divatos témákat díjazzák, hanem a progressziót, tehát kétségkívül nem az Oscaron.

Legjobb eredeti filmzene

Steven Price (Harag): A brit zeneszerző a semmiből jött és vált egy csapásra ismertté a Gravitáció soundtrackjével, a Furyhez pedig egy olyan zenét hozott össze, amely már sokkal kevésbé tűnik válogatott zajok összességének. Sőt, alapvető eszköze annak, hogy a produkció csúcspontjait a néző kellően meg tudja élni, az egyes tételek pedig még napokig fogják kísérteni.

Legjobb betétdal

Imagine Dragons - Battle Cry (Transformers: A kihalás kora): Sok oka volt annak, hogy a Transformers 4. része minden eddiginél menőbb volt, ezek közül pedig az egyik ez a remek szám. Amikor a Battle Cry súlyos dobjaira és basszusaira megindul a stáblista, akkor még egy kicsit én is elhittem, hogy Michael Bay valami élménnyel ajándékozott meg.

Ed Sheeran - All of The Stars (Csillagainkban a hiba): Azok után, hogy Ed Sheeran kb. az egyetlen értelmes dolog volt a Hobbit 2-ben, végre azt is megmutatta, hogy egy értelmes film fényét mennyivel jobban meg tudja emelni egy számával. A jellemzően egy szál gitárral előadő sráctól talán egy kicsit túlhangszerelt ez a dal, de így remekül domborítja ki a film visszafogottan érzelmes oldalát, meg különben is, Ed Sheeran nem nyúlhat mellé. De ja, egy közhelyes Rita Ora-szám biztosan jobban megérdemelte.

Legjobb idegen nyelvű film

Das finstere Tal: Ugyan még a szűkített 9-be sem került bele, az osztrákok westernjének sokkal inkább ott lenne a helye, mint bármelyik másik jelölnek. Andreas Prochaska egy pazar atmoszférájú darabbal állt elő, amely bőven kenterbe ver olyan alkotásokat, mint például a 2014 egyik legtúlértékeltebb filmjének számító Ida.

Ők lettek volna tehát, akik szerintem nagyon fognak hiányozni az idei gáláról, de mint fentebb írtam, a mostani nyertesektől sokkal kevésbé fogom sajnálni a díjakat, mint az eddigi években. Mindenesetre azért írjátok meg, számotokra kik voltak azok, akik szívesen láttatok volna a jelöltek között, mivel kellene inkább foglalkoznom, miért nem olvassa senki a szar filmes blogokat stb.