Dennis Lehane-t, mint a Titokzatos folyó, a Hideg nyomon és a Viharsziget íróját valószínűleg nem kell bemutatnom senkinek. Ennek ellenére nem kapott túl nagyon hírverést, hogy hamarosan érkezik következő alkotása a mozikba, valamennyire jogosan: nincs sztárrendező, sztárok is csak módjával kaptak szerepet, a költségvetés inkább egy független film képét adja. És végül a Piszkos pénz tényleg egy olyan film lett, amelynek nem jár a nagy csinnadratta, de ettől még piszkosul jó.

Marv bátyó (James Gandolfini) a brooklyni alvilág nem túl meghatározó alakja. Bárját csak a csecsen maffia jóvoltából tarthatta meg, akik azóta pénzek utaztatására használják, sok más kocsmával egyetemben. Ebben a csehóban pultos unokatestvére, Bob Saganowski (Tom Hardy), akit ezek az ügyletek teljesen hidegen hagynak. Bob egyik este egy pitbullkölyköt talál egy kukában, és elhatározza, hogy felneveli. Az életét azonban két esemény forgatja fel fenekestül: a bárt kirabolják, a kutyáért pedig bejelentkezik az eredeti gazdája.

Lehane az eddig jegyzett 3 krimijével ellentétben most egy tradicionális gengszterfilmet szállított nekünk, abból is egy kisebb, földhözragadtabb verziót nagy leszámolások és átverések nélkül. A cselekmény igyekszik minél inkább korlátozni a nézővel közölt információk szálát, ezzel pedig egyrészt sikerült átadni a kisemberek szemszögét, másrészt a végére még néhány fordulatot is össze tud hozni. Ez kiszerűség némiképp eredeztethető abból, hogy ezúttal egy novella szolgált mindössze alapanyagként, és valamennyire rajta hagyja a keze nyomát a produkción az, hogy nem egy nagyszabású koncepció, hanem inkább egy felduzzasztott sztori. Hiába jellemzi azonban ez az egész filmet, pont az a működőképes benne, hogy mű tiszteletben tartja a saját határait, és soha nem próbál nagyobbat mondani a szükségesnél.

Roskam rendezése is egyszerre visszafogott, ugyanakkor tökéletes precíz, és ezzel együtt a másik nagy pozitívuma az a Piszkos pénznek, hogy bár nincsenek világmegváltó törekvései, ez nem hanyagságot szül az alkotók részéről, hanem elképesztő maximalizmust. Például a színészek részéről is: természetes elsősorban mindenki Gandolfini élete utolsó alakításával fog foglalkozni, de ő erősen háttérbe szorul a két ifjú titán, Tom Hardy és Matthias Schoenaerts mellett. Hardy ismét nem tud hibázni, és legalább akkorát alakít, mint a Locke-ban, az egyre inkább hollywoodi sztárrá váló belga társa pedig ha nem is egyenlő, de méltó partnere tud lenni. Kettejük jelenetei a fináléval bezárólag adják a mű legkiemelkedőbb pillanatait.

A Lehane-adaptációk közül egyértelműen ez a leggyengébb, de 3 ekkora klasszikus után ez nem hiszem, hogy sokat jelentene. Már csak azért sem, mert még így is egy nagyon színvonalas alakításról beszélhetünk, pazar alakításokkal, és az egyetlen bűn, amit a produkció szemére tudok vetni, mindössze az, hogy nem volt elég ambiciózus.

8/10