Rengetegszer emlegetjük, hogy mennyire hiányzik egy karakteres főellenség egyik vagy másik filmből, sőt, többnyire ez az egyetlen hiányzó elem. Felmerül a kérdés, ez vajon tényleg csak a jellegzetes megjelenés és a menő idézetek hiányából ered, vagy van valami mélyebben meghúzódó vonás, ami a hőstörténetek ezen sarokköveit meghatározza? Nos, azt nem tudom megmondani, hogyan adjunk jól hangzó szövegeket egy főellenség szájába, de néhány alapvető jellegzetesség azonosítható, amelyeken keresztül jobban megérthető, hogyan néz ki egy jól működő ellenfél a filmekben.
Ugyanis a klasszikus hősökre alapozó mesék jellemzően azzal a dilemmával szembesülnek, hogy egyszerre kellene egy hatalmas tétet, és egy ehhez méltóan nehezen legyőzhető főgonoszt találni, ugyanakkor fontos a szereplő személyes érintettsége is: az igazságért, szabadságért és hasonló elcsépelt dolgokért harcoló egyének nem tudják szállítani a kellő érzelmi töltetet. Továbbá szükség a folyamatos kontaktus is, hiszen egy távoli barlangban gonoszul tervezgető valaki legyőzése nem feltétlenül hozza izgalomba sem a főszereplőt, sem a nézőt. Ha viszont a film során rendre megütköznek és folyamatosan próbára teszi a főhőst, ezen próbák kiállása hősünk részéről az ellenség erejének gyengeségét jelzi.
Szóval röviden és tömören az áthidalandó probléma gyakorlatilag egy paradoxon: a protagonistának és az antagonistának újra és újra meg kell ütköznie, anélkül, hogy ezt a küzdelmet dűlőre vinnék, és hogy ezenek az összecsapásoknak végig legyen tétje. Ráadásul közben nem árt, ha a személyes konfliktusuk összefonódik a világmegmentéssel. (Természetesen ez, mint minden hasonló leírás később a posztban, nagyon leegyszerűsítő.) Legyen ez bár lehetetlennek tűnő feladat, a képregény-adaptációk által egyre sűrűbben felhozott hős-narratívák azonban a belefásulás elkerülése végett egyre nagyobb igényt képeznek a megfelelő ellenségekre, ennek megfelelően komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ezt az ellentmondást valahogy feloldják. Nézzük, hogyan!
1. módszer: A Marvel dupla főellensége
Egy egyszerű, de nagyszerű (és nagyjából a Star Warsig visszanyúló) megkerülése a problémának, hogy ha nem elngendő egy hatalmas és elérhetetlen főhős, akkor készítsünk még egyet, aki nem olyan óriási, de legalább folyton szereplőnk útjában van. A Marvel a második fázis szinte mindegyik filmjében alkalmazta ezt a modellt, hol jól, hol rosszul, és jellegében is messze nem egyformán, valamint Magneto révén a legutóbbi két X-Menben képviseltette magát ez a vonás. Lényegében adott egy karakter, aki jellemzően valamilyen személyes kapcsolatban áll a főhőssel, így tipikusan valamilyen belső konfliktusához is kapcsolódik az ő jelenléte. A játékidő során szinte folyamatosan jelen van és életben tartja ezt az ellentétet, a legfőbb problémát pedig fizikai erejével adja. (Ld. Magneto, Tél katonája az Amerika kapitányban.) Ugyanakkor nem az ő legyőzése a valódi cél. Hanem van egy sokkal hatalmasabb valaki, aki a háttérből irányítja a szálakat. Szemtől-szemben leginkább a legvégén, vagy talán egyszer sem találkozik főhősünkkel (korábban is maximum csak másodpercekre), ugyanakkor az ő hatalma képezi a fő akadályt a történet szempontjából. Fizikailag nem lenne nehéz legyőzni, a befolyása viszont annál hatalmasabb. (Shaw és Trask az X-Menekben, Thanos A galaxis őrzőiben, Pierce az Amerika kapitányban.)
Természetesen, mint írtam, ezek a filmek messze nem alkalmazzák olyan következetesen ezt az elvet, mint ahogy azt itt most megfogalmaztam, de A bosszúállók és az X-Men: Elsők óta egyértelmű a törekvés, hogy az addig egyetlen, nehezen árnyalható antagonistát kettébontsák. Ez pedig olyan érdekes megoldásokat szül, mint hogy az eredeti trilógiában elsősorban a hatalmával és hatalmas mutánshadseregeivel operáló Magnetot mindkét előzményfilmben magányos kívülállóvá tették, hogy csak és kizárólag az ereje jelenthessen fenyegetést hőseinkre.
A dolog érdekessége az, hogy ezzel párhuzamosan számos blockbuster indult el hasonló úton, és ezek bukásából valószínűleg sokkal jobban megérthető a módszer működése:
- A hobbit: Peter Jackson jól érzett rá, hogy a misztikus és távoli Smaug mellé valami kézzelfoghatóbb ellenfél is kellene, így született meg Azog. Azonban ez az ihletettség csak az első rész erejéig tartott ki, utána ugyanis előbb parkolópályára tette a fehér orkot, majd aztán Smauggal végzett rövid úton, hogy végül a sárkány helyett az egyértelműen kisebb kaliberű antagonistát tegye meg végső főellenségnek. Magyarul a történetben adott volt a megfelelő kettősség, csak éppen (az alapanyag rugalmatlansága és a gyenge forgatókönyv miatt) sikerült felcserélni a szerepeket.
- Transformers 4: Ehren Krueger forgatókönyve igazából csak a számot találta el, amikor két ellenfelet írt. Ugyanis Lockdown egyszerre képviseli a szinte legyőzhetetlen hatalmat, és a történetetet folyamatosan mozgásban tartó személyes konfliktust is. Ebben a formájában ő egyébként egy alapvetően jól sikerült ellenfél, viszont az így állandóan másodhegedűs szerepbe szoruló Galvatron egyszerűen felesleges ebbe a történetbe. (Ld. még a Halálos iramban 7 tanítanivalóan egyaránt elvesztegetett Statham-Honsou párosát, akik között szintén nem igazán sikerült felosztani a szerepeket.)
Hozzá kell tennem, még a jó példákon is érezni, hogy enyhén félmegoldások, éppen ezért érdemes megnézni, milyen alternatív elképzelések vannak, ha valaki csak egy antagonistát szeretne a filmjébe:
2. módszer: A nolani út, avagy a főhőst üldöző gonosz
Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a Nolan-féle "elfogatja magát az ellenség, miközben ez csak egy nagyobb terv része" divat mostanában az ötlettelen majmolás része, valójában azonban a rendező által felismert (vagyis inkább erre a szintre beemelt) nagyon is fontos jelenségre mutat rá: a legtöbb mű azért válik unalmassá, mert a hősnek önállóan kell eljutnia ellenfeléhez. Ez pedig kiöli a fenyegetést és az izgalmakat a cselekményből, amely könnyen egy videojátékszerű feladatmegoldássá válik. A rendező erre egyszerűen megfordította a képletet: a főgonosz vegye üldözőbe az erre kissé felkészületlenül reagáló hőst. Ennek része, hogy az ellenfél a mű közepén legyőzetik, csak azért, hogy ezt egy fordulattal egy nagyobb terv részeként prezentálja, ezzel nyerve új erőt a fináléra. Ugyanakkor mivel a pozitív karakter is időközben felnő a feladathoz, ez a kihívás kellően nagy, de nem megoldhatatlan számára. Ennek klasszikus példája A sötét lovag, de ugyanez fedezhető fel az Eredetben Mal révén, igaz, a legyőzés-fordulat híján. (Egyébként érdekesség, hogy Mal és az álom személyében tulajdonképpen utóbbiban akár egy dupla ellenfelet is azonosíthatunk.) Whedon viszont A bosszúállókban már szinte szolgaian használta fel ugyanezt a képletet.
Ő még ugyan relatíve jól sütötte el ezt a fordulatot, de ész nélkül, kliséként ez a módszer is visszaüthet, elég csak ennek két igen szemléletes példájára gondolni, a Skyfallra és a Star Trek 2-re. A receptet látszólag jól alkalmazta mindkét film, ugyanakkor egy nagyon fontos elem hiányzott: a személyesség. Míg Batmannek Jokerrel, Cobbnak Mallal és a Bosszúállóknak Thoron (illetve később Coulson ügynök halálán) keresztül Lokival egy nagyon is valódi ellentéte volt, Bondnak és az Enterprise legénységének csak egy megoldandó feladatot állítottak ellenfeleik. Hiába a terrorakciók igazságtalansága és a folyamatos fenyegetettség érzése, a személyes tragédia hiányzott, a karakterek harcának nem volt igazi érzelmi töltete, így minden életveszély és világmegmentés ellenére a tét egyre inkább lenullázódott.
Azt hiszem, most már minden igyekezetem ellenére is sikerült azt a képet kialakítanom, hogy napjaink blockbustereinek forgatókönyvírói sorra megbuknak a feladattal, és ahányszor a probléma valamelyik aspektusát jól ragadják meg, egy másikban szükségszerűen hibát vétenek. Nem tagadom, amikor arra gondolok, hogy az elmúlt néhány évben hány igazán jól eltalált és jól működő antagonistát láttam, én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy már-már a lehetetlenséggel határos egy ilyet írni. Éppen ezért döbbentett meg, amikor láttam, hogy már évtizedekkel ezelőtt is milyen könnyedén vágta át a gordiuszi csomót valaki. Ehhez pedig csak újra kellett néznem a Die Hardot.
3. módszer
Amelyből vegyük most az első és harmadik részt, mert a kriminális második leginkább csak kontrollalanynak használható, bebizonyítva, hogy tényleg nem működik, ha azoknak a legfontosabb elemeit megváltoztatjuk. De mi is lenne a legfontosabb? Mi az, amivel minden blockbuster a legnehezebben küzd meg? A folyamatos kapcsolat. Az első és a harmadik Die Hard-filmnek pedig mi a visszatérő eleme (ami nem része a másodiknak)? Egy állandó telekommunikációs kapcsolat John McClane és ellensége között. A trilógia záródarabjában Jonathan Hensleigh odáig ment, hogy két központi karakter ellentétét gyakorlatilag egy pisztolylövés eldördülte nélkül, kizárólag a telefonos rejtvényeken keresztül eszkalálta - avagy ahogy annak lennie kell, érkeznek az újabb próbatételek. De Hans Gruber és atlétatrikós főhősünk összecsapása az első részben egy darabig szintén szigorúan csak verbális, utána pedig egy zseniális megoldással állítja őket a film szemtől-szembe - továbbra is anélkül, hogy (egyelőre) lövöldözni kezdenének egymásra. Erre az alapra pedig már csak rá kellett építeni a személyes ellentétet, a téteket, az egyre nehezedő próbatételeket, és meg is kaptuk a korszak két legjobb hőstörténetét. (Amelyek abból a szempontból kissé azért atipikusak, hogy hiányzik belőlük a fejlődés.)
Úgyhogy amikor legközelebb azon siránkozunk, miért nem jutott a Bosszúállók 2-ben / Hangyában / Terminátorban / Star Wars VII-ben egy igazán jellegzetes ellenség hőseinknek, érdemes elgondolkodni: mi hiányzott belőle? És lehet, hogy a cool egysorosok és a menő sebhelyek helyett egyszerűen csak egy walkie-talkie-ra lett volna szükség?