Nem akarom elsütni azt a közhelyet, hogy manapság minden látványfilm ugyanazt nyújtja, de valahol mélyen valójában ezt a helyzet. Hiába tesz valaki kitérőt az übercool akciófilmek, az időutazós sci-fik, a cinikus legendarombolás felé, vagy éppen csak egyszerűen humorba öltözteti az egészet, a körítés nagyjából mindenhol ugyanúgy néz ki. Különösen utóbbinál látszott, hogy hiába igyekszik feltűnően megkülönböztetni magát, valójában nagyjából az utolsó verekedésig bezárólag képtelen valami elemien eredetit mutatni. És ha lefejtjük a körítést társairól, ugyanezt a képet kapjuk: ha véletlenül valami szörny/robot/szuperhős nem rombol porig szükségszerűen egy nagyvárost, akkor nagyszabású csaták, esetleg katasztrófák szolgáltatják a muníciót. Persze ahhoz, hogy változtasson egy alkotó ezen a paradigmán, valami nagyon zseniális koncepcióra van szükség (ld. Gravitáció), de Christopher Nolan példája is jól mutatja ennek nehézségét: két egészen úttörő próbálkozás (TDK, Inception) után a TDKR-rel visszatért a kitaposott, biztonságos útra. Persze ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül rossz vagy fantáziátlan darabokat látnánk, hiszen az általam felsoroltak között is volt jó néhány igen erős produkció, de valahol mélyen egyre inkább kezdek megcsömörleni a régi recept ledarálásától. Ugyanakkor Gareth Edwards idén azt mutatta meg, hogy magukon az elveken nem kell sokat változtatni ahhoz, hogy valami egészen újszerű és remek dolog süljön ki végül egy próbálkozásból.

Már a Monsters kapcsán is lehetett látni, hogy Edwards nem egészen úgy képzeli el a szörnyfilmeket, mint a nagy többség, a Godzilla pedig egyenesen szembemegy ezekkel a trendekkel. Jól azonosítható a különbség, ha megnézzük például a tavalyi év kaiju-produkcióját, a Pacific Rimet, amely leplezetlenül az óriások minél nagyobb, hangosabb és látványosabb csatájára ment rá. A Godzilla ezzel szemben a tévés bejátszásokba, a ködben úszó háttérbe, vagy éppen látványos CGI-pornók helyett inkább klasszikus horrorokra emlékeztető szituációkba száműzi címszereplőjét. Persze ettől a rajongók vagy az agyatlan popcornmozira számítók rögtön szívrohamot kaptak, de valójában Gareth Edwards nagyon tudatosan építi fel koncepcióját, ugyanúgy, mint a Monstersben tette.

Bár ezúttal nem a természetre való rácsodálkozás képezi ennek fő gerincét, a békaperspektíva ugyanúgy megmarad. Ugyan a fináléban végül behódol a látványfilm-kliséknek, érdemes figyelni, hogy egészen addig a szörnyeknek sokszor csak a lábaikat látni, és jellemzően a kamerával csak egészen nehézkesen sikerül felsvenkelni a fejükig. (A trailerben 1:55-től tessék figyelni ezt a zseniálisan hátborzongató beállítást.) És amíg Bay robotjai vagy del Toro kaijui szinte lépten-nyomon farkasszemen néznek hőseinkkel, a MUTO-k egyszerűen csak végigtaposnak mindenen és sokszor nem, hogy nem foglalkoznak velük, de észre sem veszik a lábuk alatt futkosó embereket. Vagy vegyük például azt, hogy néz ki egy átlagos ejtőernyőzés/wingsuitozás rendezőnknél, és a sokak által blockbuster császárnak tartott Baynél: előbbi a szuperközeliket helyezi középpontba, hogy aztán (szó szerint) a főszereplő szemüvegén keresztül mutassa nekünk a szörnyet, míg utóbbinál a porig rombolt Chicago nagytotáljai dominálnak, némiképp arra bazírozva, hogy egy ilyen valami már önmagában is menő. Persze mondanom sem kell, hogy melyik élmény érződik hihetetlenül intenzívnek és hangulatosnak, és melyik néz ki úgy, mint egy légibemutató.

De menjünk tovább: katasztrófafilmekben nem újdonság némiképp jelentéktelen főszereplőket mondvacsinált okokkal dobálni egyik rombolás helyéről a másikra, azonban Edwards ezt is jól bele tudja építeni elképzelésébe. Ez leginkább annak köszönhető, hogy Aaron Taylor-Johnson vagy Elizabeth Olsen perspektívája pont akkor hangsúlyt kap, mint egy repülőtér váróterméé (ld. fent a képet), egy különleges egység katonáié, vagy egy autó szélvédője mögött ülőké (ld. lent a képet). (Egyedül Ken Watanabe állandóan távolba révedő karaktere marad parlagon.) Amit pedig ezzel művel, az ráadásul egyáltalán nem új: 2008-ban a Cloverfield már megmutatta, hogy kiválóan működik az is, ha csak az ablakra tapadó bámészkodók mögül, másodvonalból csak egy pillanatra tudjuk elkapni a kép sarkába a szörnyet. Edwards azonban ezeket az elemeket képes idegesítő kamerarángatás és fókusz-állítgatás nélkül beleépíteni a történetmesélésébe, egyfajta keverékét létrehozva a rémisztően hiperrealisztikus élményt nyújtani kívánó found footage-nek és a minél nagyobb zúzásra apelláló látványfilmeknek. 

Sajnos azonban ahhoz, hogy a Godzilla nagy felhajtás közepette vonulhasson be a kultfilmek sorába, még hiányzott egy értékelhető forgatókönyv. Max Borenstein ökörségei, még sablonok mentén is nehézkesen felépülő sztorija lehetetlenné teszik, hogy a sablonosság és más bevett kritikák felhánytorgatása helyett valóban odafigyelhessünk a stílusbravúrra. De még ha ezek meg is tagadták a klasszikussá váláshoz szükséges kritikai sikert a műtől, legalább a pénzügyi eredmények létjogosultságot adtak a folytatásnak. És ha ott Gareth Edwards kap maga mellé egy normális forgatókönyvírót, végre teljesen kibontakozhat.