A múlt heti összeállítás után újabb 10 olyan filmmel érkezem, amelyeket nem láthattatok a magyar mozik műsorán - és ez igencsak komoly hibának bizonyult. Az alábbiak mindegyike többet érdemelt volna egy-egy kósza fesztiválpremiernél és hogy a közönség túlnyomó része lemaradjon róluk. De még semmi sem késő, íme azok az alkotások 2016-ból, amelyeket lehet (és érdemes is) most pótolni.
Captain Fantastic
(Kritika)
Az indie-film definíciójánál akár a Captain Fantastic is állhatna, annyira a szcénára jellemző darabról van szó. Azonban ezt most abszolút pozitív értelemben tessék érteni, Matt Ross alkotásában ugyanis megvan minden, amiért az amerikai függetleneket szeretjük: keserédes atmoszféra, szerethető karakterek, egyszerű, de mégis a való élethez kapcsolódó gondolatok.
99 Homes
(Kritika)
A nagy dobás méltó párdarabja lehetne ez a film, amely a nagy játékosok helyett a válság valódi áldozataira és haszonélvezőire fókuszál. A forgatókönyv egy érdekfeszítő dilemmát vázol fel a főszereplő számára, rajta keresztül pedig minden korábbinál érzékletesebb betekintést nyerhetünk az ingatlanlufi romjaiba. A Garfield-Shannon páros remeklése pedig csak hab a tortán.
Whiskey Tango Foxtrot
(Kritika)
Az Őrült, dilis, szerelem rendezői legújabb filmjükben komikus keretek között igyekeznek bemutatni az afganisztáni konfliktus abszurditását, egy munkájára sok tekintetben alkalmatlan riporter szemén keresztül. Kultúrsokk, bizarr figurák és szokások, és végül egy meglehetősen érettnek tűnő mondanivaló - a Whiskey, Tango, Foxtrotban egyszerre kedves, különc, de mégis autentikus feldolgozása a kabuli helyzetnek.
The Infiltrator
(Kritika)
A Bryan Cranston nevével fémjelzett beépülős krimi-thriller alapvetően nem tartogat sokkal többet a műfaj kötelező elemeinél, mégis van valami megkapó abban, ahogyan főhőseink egyre inkább a Medellín-kartell családjának részévé válnak nemcsak fizikailag, de lelkileg is - és ahogyan el kell árulniuk ezt a világot. Ezek az érdekes felhangok pedig jól kozmetikázzák a fordulatok átlagosságát.
Regression
(Kritika)
Alejandro Amenábar legújabb műve meg sem közelíti a korábbiak cizelláltságát, és az is elmondható róla, hogy a forma sokszor elnyomja benne a tartalmat. De amíg ilyen hatásos stílussal, hátborzongató atmoszférával dolgozik, addig ez legkevésbé sem baj: a sátánista szekta után folytatott nyomozás, a rémisztően érzékletes flashbackek jó pár álmatlan éjszakát okozhatnak, és ha más nem is, ezek a jelenetek biztosan beleivódnak majd az emlékezetünkbe.
Don't Think Twice
(Kritika)
Ha nem a Captain Fantastic, akkor ez a mű lehetne az év független produkciója Amerikából: a Don't Think Twice improvizatív színjátszói filmbéli előadásaikhoz hasonlóan itt is egy rettentő sablonos felállásból hoznak ki sziporkázóan szellemes és végtelenül emberi pillanatokat. A színpadi előadások, a baráti társaság szövevényes kapcsolatai és esendősége pedig egymást erősítve hoznak össze egy rendkívül szerethető alkotást.
Denial
(Kritika)
Mick Jackson filmje már csak annak köszönhetően is fontos darab, hogy remekül értelmezi újra a holokauszt kortárs emlékezetét, az azt övező indulatokat, illetve mutatja meg a diskurzus normalizálása felé vezető utat. Egyben pedig egy kiváló tárgyalótermi thrillerről beszélhetünk, ahol kivételesen nem egy bűntény, hanem egy történelmi esemény bizonyítása zajlik hasonlóan izgalmas eszközökkel.
Popstar: Never Stop Never Stopping
(Kritika)
A videoklip-paródiáikról elhíresült The Lonely Island-trió ezúttal egy egész estés alkotásban esett neki a popszakmának és a sztárok turnéit bemutató dokumentumfilmeknek. A Popstar önmagában is egy remek szatíra, frenetikus zenés betétjei pedig még külön emelnek is fényén, sokszor pedig hagyományos komédiaként is élvezhető. Az év egyik leglazábban szórakoztató darabja.
Straight Outta Compton (rendezői változat)
(Kritika)
Az NWA történetét bemutató alkotás egy üdítő kivétel az életrajzi filmek tömegében: bár nehezen találja a fókuszát és részrehajlással is vádolható, egy kifejezetten nyers, őszinte és a műfaj tömjénező szemléletétől mentes művet láthatunk. Úgy ismerhetjük meg minden idők egyik leghíresebb rapcsapatának felemelkedését és szétesését, hogy közben nem a szokásos sablonokat, hanem egy stílusos és egyedi feldolgozását kapjuk az eseményeknek.
Frenzy
(Kritika)
A törökországi híreket olvasva egyre valóságosabbnak tűnik a Frenzy disztópikus, paranoid világa. Ebben a török thrillerben látszólag az isztambuli utcákon járunk, valójában azonban sosem lehetünk biztosak, mi a jövőre kivetített fikció a világ részleteiben, illetve mikor látjuk a főszereplő álmait, visszaemlékezéseit és képzelgéseit a vásznon. Egy frusztráló, szorongást keltő, de éppen ennek a hatásnak köszönhetően lenyűgöző és felejthetetlen élmény.
Ezzel pedig köszönöm a figyelmet és át is adom a szót, mik voltak azok az apró gyöngyszemek, amelyeket ti ajánlanátok a többiek vagy az én figyelmembe?
