A filmvilág mestere annak, hogy mértani pontossággal vegye elő ugyanazokat (vagy legalábbis iszonyú hasonló) témákat, és most úgy tűnik, Pablo Escobar drogbirodalma van ilyen szempontból terítéken. A 2 évvel ezelőtti filmet a Narcos kirobbanó sikere követte, annak két évadja közé pedig a miami droghálózatba beépülő Bob Mazur történetével érkezett a The Infiltrator. Brad Furman filmje azonban nem tört a Netflix sorozatának babérjaira, a nagy játszmák bemutatása helyett inkább a drogüzelmek gyakorlati oldalára fókuszált egy klasszikus beépített emberes krimi-thriller keretében.

A The Infiltrator egyben egy könnyedebb, már-már Wall Street farkasa-hangvételű élményt ígér: főhősünk, a könyvelőből lett rendőr (Bryan Cranston) egy nagy formátumú üzletember gúnyáját ölti magára, hogy pénzmosóként bekerüljön a Medellín-kartell bizniszébe. Ez pedig az alkalmankénti hangfelvétel rögzítés mellett leginkább a szupergazdag drogbárókkal partizást és jópofizást jelenti. Az alkotás ugyanakkor nem megy bele a terjengős magyarázatokkal felvezetett humorizálásba, noha gengszterfilmhez képest meglehetősen kevéssé tér ki a kábítószerterjesztéssel járó erőszakra, mindvégig próbál egy komoly hangnemet fenntartani, érzékeltetve, hogy amikor valakit hullazsákba tesznek, annak bizony súlya van.

Kis dózisban a magyarázatok ugyanakkor jót tettek volna a produkciónak, amely (valószínűleg egy jelentős mennyiségű kivágott jelenetnek hála) kissé homályos és szófukar, ha a művelet gyakorlati részeit vagy főszereplőnk céljait kell magyaráznia. Nem válik világossá, pontosan hogyan működik a pénzmosás, miért van ebben szükség pont Bob-ra (illetve tehetős alteregójára), a többi figurának mi a szerepe, de még azt sem tudjuk meg, miért dönt Bob úgy, hogy fedőcégként működő légitársaság nyomozása helyett inkább a bankszámlákat üzemeltető pénzintézet leleplezésére fordítja energiáit. Egy nagyobb egészből szétdarabolt, majd újra összeillesztett képet mutat a The Infiltrator, egyszerre tartalmazva zavarba ejtően nagy ugrásokat és az összképből kilógó elvarratlan szálakat.

Ugyanakkor van egy nagy fegyverténye, amely az előbbieket többé-kevésbé feledteti: tudatosan távol tartja magát a beépített ügynök-sztorik kliséitől, egy-egy alkalmat leszámítva nem a lebukás veszélye és az álca fenntarthatatlansága mozgatja a dramaturgiát. A mű fókusza sokkal inkább azon van, hogy milyen hatással van főhősünkre ez az akció: mennyire formálja át őt magát is ez a szerepvállalás (ehhez kapcsolódik féltávnál a film egyik jelenete), illetve mennyire alakít ki kötődést az általa bebörtönözni vágyott drogbárókkal. Brad Furman meg tökéletesen képes megragadni ezeket a történetben eredetileg csak elég felületesen létező gondolatokat és érzelmeket, és még az egymáshoz közel kerülés elcsépelt motívumát is giccs nélkül jeleníti meg, egyaránt kiválóan árnyalva a különböző oldalakon álló karaktereket.

A The Infiltrator tehát messze van egy tökéletes krimi-thrillertől, de visz annyi új színt a műfajban, hogy ettől függetlenül is élvezetes és értékes film legyen. Nem ezt a darabot kell elővennünk, ha képet akarunk kapni Escobar droggépezetének amerikai szárnyáról (és az azzal szembeszálló ügynökökről), de arra kiválóan mutat rá, hogy a rendőrök és a bűnözők szembenállásában sem csak erkölcsi szempontok léteznek, mindezt egy kellemes filmélmény keretében.

7,5/10

A The Infiltrator teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán