A paródia műfaja napjainkban jóformán tetszhalott. Egészen 15-20 évvel ezelőttig kell visszamennünk, hogy igazán emlékezetes darabokra akadjunk (a Leslie Nielsen- és Mel Brooks-féle nagy klasszikusokért pedig még visszább), és ezen a helyzeten az is kifejezetten rontott csak, hogy az utóbbi időben mindenfajta igénytelenségre kifogást jelent az, ha valaki ilyen céllal készít el egy filmet (vagy akár csak egy geget a Youtube-ra). A The Lonely Island viszont üdítő színfolt ezen a palettán: a Saturday Night Live humoristakeltetőjéből kinőtt háromfős csapat (Andy Samberg, Jorma Taccone, Akiva Schaffer) már évek óta gyártja a dal-paródiákat (a szinte már klasszikus I Just Had Sex-szel vagy az I'm On A Boat-tal valószínűleg már sokan találkoztatok), most pedig részben erre a tapasztalatra is építve belevágtak egy zenés dokumentumfilm nagyszabású szatírájába. És ha egy kicsit döcögősen is, de bizonyították, hogy a minőségi paródia még mindig nem halt ki.
Conner (Samberg) egy népszerű fiúbanda, a Style Boyz tagja volt, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy egy szólókarrierrel sokkal nagyobb sikert arathat. Első albuma hatalmas durranás lett, a második azonban hatalmas bukásnak bizonyul. Így Conner és alkalmazottai megpróbálnak mindent bevetni, hogy mérsékeljék a veszteségeket, közben pedig levezényelni az énekes egyre csökkenő nézőszámú turnéját.
Manapság, amikor Justin Bieber munkásságát 19 éves korára már két mozgóképes alkotásban dolgozták fel (és ez messze nem kirívó példa a zeneiparban), különösen is aktuális és kézenfekvő az a fajta szatíra, amelyet a Samberg-Taccone-Schaffer trió megfogalmaz. Ugyanakkor szerencsére a Popstar nem csak a magas labdák lecsapdosásából áll: miközben Samberg a kamera elé állva jeleníti meg tökéletesen a szerénytelen, buta és tehetségtelen celebek mintapéldányát, társai rendezőként gondoskodtak arról, hogy beállításról beállításra, interjúról interjúra vegyék végig a trend legkínosabb közhelyeit. A csapat ráadásul nem ragadt le egy motívum sulykolásánál, az alkotás keretében rengeteg jelenséget figuráznak ki: a celebkultúra, a bulvármédia, a zenészekről szóló dokumentumfilmek kliséi, de még az Apple hírhedt U2-lemezes fiaskója is megkapják a magukét. Ráadásul ezt rettentő jó érzékkel teszik: nem túl direkt, de még felismerhető módon alakítják ki a párhuzamokat, és a túlzásokat is igyekeztek addig finomítani, hogy a karikatúra ellenére is megmaradjon a figurák és helyzetek hitelessége.Mindenképpen ez az, ami megkülönbözteti a Popstart a többi kortárs paródiától: ahelyett, hogy lustán rámutatna célpontja legnevetségesebb jegyeire, majd szájbarágósan beleverné az orrunkat azokba, kifinomult, intelligens szatírával szeretne célt érni.
A produkcióban azonban még így is rengeteg olyan ötlet van, amely sokkal jobban működött volna gegek szintjén, mint egy egész estés filmben (például nem értem, a bulvármédium TMZ paródizálásának miért szenteltek kapásból három jelenetet is), a Popstar hajlamos túlhúzni és túlmagyarázni poénokat, és sok időt elvesz a felhőtlen ökörködéstől az is, hogy a történet végigjárja a zenés doku-mozik hagyományos dramaturgiáját. Pedig a film legjobban élvezhető részei sok esetben azok, amikor kiszakad a kényszerű karikatúrából (a méhes és a farkasos jelenet...), vagy amikor konkrét dalokon keresztül végez stílusgyakorlatokat - az egyik nagy bánatom éppen az, hogy viszonylag kevés új Lonely Island-számmal örvendeztettek meg minket, illetve ezek közül sok eleve vágóasztalon maradt.
A trió tehát annyira lelkiismeretes paródiát hozott össze, hogy néhol már éppen ez ment az élmény rovására, de akármennyire is nem vagyok maradéktalanul elégedett, a Popstar még így is viccesebb, mint a nyár bármelyik vígjátéka. Arról nem is beszélve, hogy sokkal érettebb és okosabb humorral éri el ugyanezt a hatást, és természetesen jó néhány emlékezetes szöveggel és fülbemászó dallal is gazdagított minket.
8/10
A Popstar: Never Stop Never Stopping teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
