Most, hogy végre kiszenvedtük az Oscart Leo-nak (szó szerint, én egyszer néztem meg életemben a díjat hozó túlélőpornót, elég is volt, szép, de dögunalmas lett a végeredmény szerintem), ideje újabb jelölt után nézni, akinek szoríthatunk, hogy megkapja végre a neki régen kijáró szobrocskát. Az én szubjektív listámon előkelő helyen szerepel Jake, akire annak idején a Perzsia hercege: Az idő homokjában figyeltem fel (mentségemre szóljon, hogy előtte nem láttam a Donnie Darkót), nőiesen bevallom, hogy elsősorban a külseje miatt, de azért az is feltűnt, hogy szorult belé némi színészi tálentum is, így szépen lassan megismerkedtem az életművel. Elkönyveltem, jó, de nem kiváló színésznek egészen addig, amíg meg nem néztem a Forráskódot, azóta biztos vagyok benne, hogy ez a fiú nagyon sokra hivatott, aztán évek szorgos munkájával be is bizonyította, hogy ez valóban így van, olyannyira, hogy gondolom nem én voltam az egyetlen, aki nem értette, miért nem jelölték Oscar-díjra az Éjjeli féreg főszerepéért. De ami késik, nem múlik, nagyon fiatal még, csak idő kérdése, hogy mikor találja el a szerep, amiért az Akadémia végre elismeri nem hétköznapi tehetségét. Felfelé ívelő karrierjét alapvetően annak köszönheti, hogy ki mert lépni a komfortzónájából, bevállalós melókat vállalt el és vitt sikerre, imázst váltott, pedig elhelyeskedhetett volna még legalább egy évtizedig nyugodtan a közepes romkomokban, ha akart volna. De ő bátran váltott, ennek eredményeként pedig elkezdték komolyan venni nemcsak a nézők, hanem a szakma is.

Jacob Benjamin Gyllenhaal Los Angelesben, Kaliforniában született, művészcsaládban (apuka rendező, anyuka forgatókönyvíró), esélye sem volt arra, hogy ne kerüljön filmvászonra. Első szerepét az Irány Colorado! című filmben játszotta 1991-ben (gyerekkori kedvencem volt, lassan azt is újrázni kellene már...), amelyben nem váltotta meg a világot, de valahol mindenkinek el kell kezdeni a szakmát, nemdebár? A következő jelentősebb alakításra 1999-ben került sor, az Októberi égboltban Laura Dern-nel játszhatott együtt. Vagyis szerepelgetett filmekben, de egyelőre nem sok vizet zavart a filmvilágban, egészen addig a percig, amíg meg nem kapta a Donnie Darko főszerepét.

Mára már kultfilmmé vált ez a kiváló alkotás, amely egyáltalán nem tartozik a könnyen megérthető mozik közé, de éppen abban rejlik a varázsa, hogy többször meg kell nézni ahhoz, hogy minden jelentésszintjét értelmezni tudjuk. Én már felnőtt fejjel láttam, és bár nagyon tetszett, sajnos nem tudott annyira földhöz vágni, mintha tinikoromban lett volna szerencsém ehhez az alkotáshoz, mindezzel együtt meg tudom érteni, miért lett akkora siker a maga idejében. Jake egycsapásra ismert lett, de érdekes módon sokáig nem vállalt (vagy kapott) ilyen fajsúlyos szerepet. Nem mondanám, hogy nem tudott élni a Donnie Darko nyújtotta lehetőségekkel, sorban forgatta a filmeket, csak éppen nem sok látszatja volt, arra azonban elég volt, hogy ne felejtsék el teljesen.

A 2000-es évek elején a Holnapután nagy siker volt, máig nem értem miért, nekem soha nem sikerült megszeretnem Roland Emmerich grandiózus, de szerintem eléggé üres blockbusterét. Aztán a következő filmmel sikerült jól meglepnie mindenkit a fiatalembernek, rendkívüli bátorság kellett akkoriban egy homoszexuális dráma egyik főszerepének elvállalásához. A Túl a barátságon -ról a médiának köszönhetően mindenkinek az maradt meg a fejében, hogy ez a film meleg cowboyokról szól. Nos, a felszínen tényleg, de Ang Lee rendezői ereje mindig is a lelki finomságok költői erejű kifejezésében mutatkozott meg, és ez most sem volt másként. Aki szaftos erotikus jelentekre számít, az csalódni fog, Ang Lee csupán jelzésértékűen ábrázolja a fiúk szerelmi életét, a hangsúly az érzelmeken, az elfojtáson, a kirekesztettségen van. Nem véletlenül kapott Oscar-díjat a forgatókönyvíró is, mesterien van felépítve a dráma szerkezete, fokozatosan bontakozik ki a cselekmény, az intenzitás végig működik, nincs holtidő, a film nem engedi kizökkenni a nézőt. Nem beszélnek túl sokat a filmben, a ki nem mondott szavak, a néha tétova mozdulatok, a színészek tekintete rejtik az igazi drámai erőt. Az operatőri munka varázslatos akkor is, ha a hegyvidék szépségeit (és a cowboy lét nehézségeit), illetve akkor is, ha a városi élet szürkeségét (és a családi élet reménytelenségét) mutatja be.

A dráma után az akció területén sem vallott szégyent a fiatal színész, a Bőrnyakúak saját korának egyik nagy sikere volt, de ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy Jake az A-lista közelébe jusson. A következő jelentősebb mozi, amelyben részt vett, a Zodiákus volt, mi nagyon jó, de nem éri el a rendező klasszikusának, a Hetediknek a színvonalát. Nagyon hosszú a film, és sajnos nem tudja végig fenntartani az érdeklődést. David Fincher a Hetedikkel olyan magasra tette a lécet, hogy hiába a jó dramaturgia, a kiváló színészi alakítások, marad hiányérzete a nézőnek. Érdekesen kezdődik a történet, azonban a film közepe táján ellaposodik, a vége viszont zseniálisan jó. Először lelkesen nyomozunk a szereplőkkel, aztán velük együtt fáradunk bele az egészbe, olyannyira, hogy csodálkozva nézzük Graysmith megszállottságát, aztán újra elkap bennünket a hév, és nagyon szurkolunk, hogy végre sikerüljön elkapni azt az átkozott gyilkost. Kár az üresjáratokért, de így sem mindennapi krimit kapunk. Jake szokásához híven jól játszotta a szerepét, de Robert Downey Jr. mellett nem nagyon tudott labdába rúgni.

Néhány felejthető mozi után egy újabb blockbuster következett, amelyhez istentelenül kigyúrta magát a színész, és legyünk őszinték, inkább a külsejére volt szükség a Perzsia hercege: Az idő homokjához, de azért emberünk hozta a kötelezőt, nem vallott szégyent, de nekem máig az izmai jutnak először eszembe erről a látványos, de sajnos eléggé felszínes és felejthető moziról, ami sokat elárul arról, hogy mennyire játszott komoly szerepet Jake pályafutásában. A helyzet továbbra sem változott alapvetően, mindenki tudta róla, hogy jó színész, de igazán nem tudta lázba hozni sem a nézőket, sem a kritikusokat. Még romantikázott egyet Anne Hathaway-jel a Szerelem és más drogok című filmben, aztán végre eljött az a főszerep az életében, ami fordulópontot jelentett a szakmai pályafutásában, végre feltette magát a térképre Hollywoodban.

Mire elég 8 perc? Semmire, ha nincs tétje, de mindenre, ha tudod, hogy ennyi időd van mindössze arra, hogy megmentsd jó néhány embertársad életét, főleg, hogy neked már úgyis mindegy, hiszen halott vagy. Jó kis alaphelyzet, ugye? Hát, még akkor, ha olyan jó kezekbe kerül a történet, mint Duncan Jones.Zseniális a forgatókönyv, olyan jól váltogatja az idősíkokat, hogy garantáltan teljes figyelemmel nézzük a filmet, nem is tehetünk mást, mert különben tuti biztosan elveszítjük a fonalat. Ugyanabba a helyzetbe, ugyanarra a vonatra kerül vissza a fiatalember minden alkalommal (nem lehet nem észrevenni az Idétlen időkig című, egyébként kiváló film hatását az alkotókra), de a végkifejlet mindig más, mert egyrészt mindig más momentumra kerül a hangsúly, másrészt pedig folyamatosan változik az ifjú katona, a szemünk előtt lesz zavarodott emberből igazi hős, aki végül legyőzi az időt és egy új dimenziót nyit a tudata számára.Megdöbbentő, hogy milyen kevés hivatalos elismerést kapott a Forráskód, sokkal kisebb figyelmet kapott, mint Duncan Jones Hold-ja. Nem filmtörténeti mérföldkő, viszont egy agyas thriller, ami jól meg tudja lepni a nézőjét, az unalom pedig nagyon távol áll tőle.

Szintet lépett ezzel a mozival Gyllenhaal. innentől kezdve érdekes és értékes szerepeket játszott, a helyes fiú tovatűnt, helyette egy érett színészt kaptunk, aki meg tudott oldani lelki és fizikai nehézségekkel teli szerepeket is, gond nélkül. Az utolsó műszak nekem sokkolóan eredeti darabként maradt meg, egy teljesen új dimenziót tudott adni a buddy cop filmeknek, Jake pedig hihetetlenül erős alakítást nyújtott benne. Az überdurva mozi után nem volt megállás, 2013-ban érkezett a Fogságban, amelyben már Hugh Jackman-nel játszhatott és mindketten kiválóak voltak ebben a meglepően jó filmben. Az Enemy azonban csendben elfelejtődött, ami nem a színész hibája volt, azonban 2014 már az ő éve volt, egy olyan szerepnek köszönhetően, amelynek érdekében hihetetlen külső átalakuláson ment át, alig lehetett ráismerni, de művészi értelemben is eljutott odáig, hogy egy tökéletesen ellenszenves karaktert tudjon sikerre vinni. Az Éjjeli féreg-ben valóban pokolra való alakot személyesített meg, az év egyik legjobb filmjének főszerepét játszhatta el kiválóan, mindenki Oscarért kiáltott, azonban az Akadémia nem érdemesítette a jelölésre. Nem baj, illetve dehogynem az, de az idő neki dolgozik, hiszen mindösszesen 36 éves, rengeteg lehetősége lesz még arra, hogy hazavigye a szobrocskát.

2015 nem úgy jött össze, ahogy kellett volna, a Mélyütés sajnos nem lett olyan jó, mint amennyire szerettük volna annak látni, hiába gyúrta ki magát Jake, az Everest tökéletesen felejthetőre sikeredett, a Demolition nem érte el a nézők és a kritikusok ingerküszöbét. A színészen nem múlt semmi, kiváló alakítást nyújtott mindegyikben, de hát egymagában nem képes sikerre vinni egy filmet, az bizony csapatmunka, és szembe kell nézni azzal, hogy mindenkinek vannak jó, közepes és felejthető mozijai, még akkor is, ha ő maga egyenletesen színvonalat tud nyújtani a szerepeiben.

Idén egyelőre nem úgy néz ki, hogy Oscar-közeli alkotásban játszhat, de 2017-ben már tele van a naptárja, folyamatosan forgat, szerencsére nem a pénzre hajt, inkább a kihívást jelentő, komolyabb szerepet keresi, mint a talmi csillogást, ezért tényleg csak idő és jó film kérdése, hogy mikor szorongathatja Leo-hoz hasonlóan boldog mosollyal arcán a kis szobrocskát, amelyet már régen megérdemel. A jóképű, kedves és tehetséges színészből az évek során érett művész lett, akit már mindenki komolyan vesz, és elvárja tőle azt a szintet, amelyet magától is megkövetel. Hajrá, Jack, szorítunk!