Idén is számos jelentős és jelentéktelen fórumon döntenek a legjobb színészekről, filmek, rendezőkről és társaiktól, olyan mennyiségben, hogy az ember szinte már megcsömörlik tőle. Ezért a tavalyiak után ismét jelentkezünk saját, eredeti díjátadónkkal, amelynek keretei között számos unortodox kategóriában osztjuk ki a legjobbnak járó elismerést. Vagyis pontosabban ti osztjátok ki, ugyanis mi csak a jelölteket állítjuk, az pedig már rajtatok múlik, hogy az 5 nevezett közül kit hoztok ki győztesnek. Három hetetek lesz szavazni, és utána következik az ünnepélyes eredményhirdetés, úgyhogy feltétlenül nézzetek majd vissza.

A mezőnyt próbáltuk azzal is felrázni, hogy a tavalyi 5 kategóriából csak kettőt tartottunk meg (az élelmesebbek már kikövetkeztethették ebből, hogy így 3 új díjunk lesz), de természetesen ezúttal is segítünk azzal mind a régiek, mind az újak esetében, hogy részletezzük nektek az elismerés jellegét, és a jelöltek érdemeit.

M. Night Shyamalan-díj

Ha az indiai származású rendező továbbra is olyan alkotásokat tesz le az asztalra, mint a The Visit, lehet, hogy előbb-utóbb meg kell fosztanunk névadó szerepétől, egyelőre azonban még mindig ő reprezentálja a legjobban azt a zsenit, aki egy pazar kezdet után elképesztő módon múlta alul korai munkásságát. És ha Shyamalan karrierje 2015-ben éppen ellenkező irányt is vett, számos olyan kiváló rendező akadt, aki csak egy Zs-kategóriás szakember szintjét ütötte meg, következzenek most ők!

Andy és Lana Wachowski (Jupiter felemelkedése): A Mátrix-szal berobbanó, majd egyben a közutálat tárgyává is váló testvérpár az egyik legjobb pénztemető Hollywoodban, és bár a Felhőatlasz bőven megérdemelte volna, hogy kasszasiker legyen, a Jupiter felemelkedéséről már jó előre tudni lehetett, hogy nem azért tolták el hónapokkal a premierjét, hogy az "effekteken dolgozzanak". Februárban blockbusterrel csak egy olyan stúdió hozakodik elő, amely tudja, hogy csúfos kudarc van a kezében, és a legújabb Wachowski-mű valóban egy zavaros és semmilyen szempontból nem kielégítő űropera lett, amelyben még az éppen aktuális Oscar-győztes színészt is sikerült iszonyatosan leégetniük.

Paul Thomas Anderson (Inherent Vice): A Magnolia és a Vérző olaj rendezőjétől sok mindent várt volna az ember, csak nem azt, hogy egy jószerivel csak betépve nézhető alkotást tesz le az asztalra. Az Inherent Vice nem csupán egy nézhetetlenül lapos és vontatott produkció, de ami különösen is érthetetlen, hogy a rendező korábbi munkáinak tökéletes inverze is - mintha Anderson úgy gondolta volna, az lesz a legjobb, ha mindent máshogy csinál, mint eddig.

Robert Zemeckis (Kötéltánc): "A Forrest Gump és a Számkivetett alkotójától" - állt a plakáton, és szükséges is az emlékeztető, ugyanis a 15 perces IMAX-bemutató kedvéért összegányolt nagy semmiről aligha jutott volna bárkinek is eszébe az említett két mozi. Akárhogy is szépítem, az óvodás szinten szájba rágott, ugyanakkor lényegében minden tartalmat nélkülöző film a legkevésbé sem egy ilyen klasszikusokat is maga mögött tudó alkotó ligája.

Michael Mann (Blackhat): A Szemtől szemben rendezőjének legutóbbi alkotásai valamennyire felkészítettek már minket arra, hogy mi várhat ránk a Blackhatben, de az még így is megdöbbenésként érhetett sokakat, hogy gyakorlatilag egy, a 90-es évekből lopott, maratoni CSI-epizódnak lehetettünk tanúi. A Blackhat elkészülte során olyan káosz volt végig, hogy azt elrettentő példaként lehetne oktatni, a végeredmény pedig egy olyan cyberthriller lett, amely még a CoolTV esti műsorsávjában sem biztos, hogy jól mutatna.

Brian Helgeland (Legenda): Helgeland karrierjében már sok hullámhegy és hullámvölgy nem maradt, miután képes volt egyazon évben begyűjteni még forgatókönyvíróként az Oscart és az Arany Málnát is, de a Legenda mégiscsak csalódást keltő darab egy olyan embertől, aki a Szigorúan bizalmast, vagy a Titokzatos folyót is letette az asztalra ebben a műfajban. A Legendát menti valamennyire, hogy a gengszterfilmek egyáltalán nem remekelnek mostanában, de egy, a zsáner két kiváló alkotását is jegyző ennél sokkal többet vártunk.

Megan Fox-díj

Idén is fontos megemlékeznünk az év legjobb biodíszleteiről, azaz azokról a színészekről, akik a vásznon képességeik helyett leginkább a bájaikat vetették be - legyen ez bár a szóban forgó képességek hiánya vagy a film által támasztott követelmények miatt. Hollywood nagy lépést tett ebből a szempontból az esélyegyenlőség felé, ugyanis örömmel jelenthetjük be, hogy a 3 női jelölt mellett 3 férfi is versenyez majd. (És csak azért sem lesz A szürke 50 árnyalata, mert pornókat sem feszítünk keresztre azért, hogy inkább dugnak bennük színészkedés helyett...) A jelöltek neve alatt ismét a döntést segítő képeket találhattok!

Jennifer Lopez (A szomszéd fiú): Ha volt film idén, amely még A szürke 50 árnyalatát is alulmúlta szégyentelenül primitív erőszak és szexualitás terén, az A szomszéd fiú volt, amely mintha a 80-as évek Zs-thrillereit próbálta volna megidézni. Ennek megfelelően az énekes-színésznő is leginkább hatalmas fenekével és röhejesen pornófilmes pizsamáival vette ki a részét a munkából - de még csak teljesen meztelenül sem mutatták.

Nathalie Emmanuel (Halálos iramban 7): Ha valaki egy filmben úgy reprezentálja a hackereket, mint azt a legújabb Halálos iramban tette, ráadásul még egy külön jelenetet is szentel annak, hogy a színésznő bikinis testén legeltesse a szemét, ott sejthető, hogy nem azért nyerte el Nathalie Emmanuel a szerepet, mert olyan hitelesen tudott volna egy számítógépzseni kockát előadni. Persze ezzel nem múlta alul sokkal kollégái munkáját, és üdvözlendő az igyekezet, hogy modellalkatú nőkkel és férfiakkal töltsék fel ezeket a szerepeket, de Megan Fox örökségét tökéletesen vitte tovább ez a figura.

Alexandra Daddario (Törésvonal): Sajnos a PG-13-as korhatár megfosztott minket attól, hogy a True Detective-ben látottakhoz hasonló élményben legyen részünk, de Daddario kisasszony bájait még így is jó volt látni a vásznon. És jobb híján kénytelenek voltunk erre koncentrálni, lévén, hogy semmi olyan színészi alakítás nem volt, amely el tudta volna vonni a figyelmet a hölgy adottságairól.

Chris Hemsworth (Vakáció): Ez a vígjáték-reboot lehet, hogy hamar ki fog esni a köztudatból, viszont a borzasztó műbránerével paradézó úriember ripacskodása szerintem sokak tudatába beleégett (nem véletlenül alapozott már a marketingkampány is erre a jelenetre). Hemsworth ugyan soha nem nyújtott Oscar-díjas alakításokat, de úgy néz ki, a vele dolgozó rendezők és saját maga számára is bőven elég, hogy félmeztelenre vetkőzik.

Josh Hutcherson & Liam Hemsworth (Az éhezők viadala - A kiválasztott befejező rész): Egyenesen zseniálisnak is lehetne mondani, ahogyan Az éhezők viadala egyfajta inverz-Twilightként a férfiakat tette tehetetlenül picsogó trófeákká, ráadásul kínos szerelem háromszögének hála egyből két olyan figurát is fel tudott vonultatni, akiknek semmi más funkciójuk nem volt azon kívül, hogy a tinilányok gyönyörködhessenek bennük. A korhatár itt is megfosztotta attól őket, hogy igazán szexuális töltetű pillanataik lehessenek, de a páros ekkora mértékű tárgyiasítása már önmagában is kvalifikálta őket.

Michael Bay-díj

Az elmúlt időszakban mindenki lelkesen nyilvánította ki az év legrosszabb filmjét, ugyanakkor nehéz lenne elképzelni, hogy valaki megszállottan böngészi az undorítóbbnál undorítóbb trashmozikat, csak hogy aztán méltán hirdethessen győztest. Valljuk be, aki a "2015 legrosszabb filmjéről" beszél, az legtöbbször csak rábök a legjobban utált blockbusterre abból az 5-10-ből, amelyre a család/barátok elrángatták. Ha tavaly készült volna Transformers, a győztes ebben a kategóriában nem is lenne kérdés (innen a névadó), de így legalább izgalmas versenynek nézünk elébe. Tegyünk tehát félre minden objektívnek látszó mércét, és nyissunk teret a gyűlölködésnek: akár divatból, akár világnézeti alapon, akár az ízlésed miatt nem tetszettek az alábbi produkciók, most kitöltheted dühödet. Bay-mozi híján ők versenyeznek 2015 legközutáltabb filmje díjáért:

Mad Max: A harag útja: "Ha idén ez volt a legjobb film, akkor 2009-ben meg a Transformers 2?" - ez a komment már nagyjából be is lövi, hogy mit kapott George Miller műve, amikor felkerült torrentre bemutatták a mozikban. Christopher Nolan híján idén a Mad Max lett a választóvonal, amin belül még a "fertelmes, Zs-kategóriás blockbuster"-ek rajongónak minősült mindenki a kifinomultabb ízlésű filmesztéták részéről, úgyhogy ha az utóbbi kategóriába tartozol, nem is lehet kérdés, hogy hova kerül majd a szavazatod!

A szürke ötven árnyalata: Kevés film van, amelyet már akkor mérhetetlenül gyűlölnek, amikor még egy képkockát sem lehetett látni belőle, a Twilight-fanficként induló szado-mazo pornó azonban már könyvként is akkora hányingert keltett, hogy ez az egyébként látványosan emészthetőbb filmverzión is lecsapódott. Persze Sam Taylor-Johnson munkáját ettől még nézhetőnek nem feltétlenül lehet nevezni, úgyhogy akár mindössze egy sort olvastál a regényből, akár belezsarolt a barátnőd, hogy ezt nézzétek meg Valentin-napon, számos okod lehet utálni egy filmet.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje): Ha a Fury Road volt az a pont, amely az ízléstelen moslékfogyasztókat a kiművelt filmrajongóktól elválasztotta, akkor a Birdman esetében pedig éppen azt lehetett jelezni, hogy mi nem vagyunk olyan sznobok, akiket ilyen műmájer dolgokkal le lehet nyűgözni, mint a párbeszédek meg metaforák. Az Oscar-hype miatt valószínűleg számos olyan ember is megnézte ezt a mozit, akik egyébként közelébe sem mentek volna egy hasonló alkotásnak, ők pedig jogosan követelhetik vissza a jegy árát - és most legalább egy szavazás erejéig ezt megtehetik.

Terminator: Genisys: A Terminátor-rajongókkal kevés aljasabb módon lehet kiszúrni, mint hogy készítenek Terminátor-filmeket, és mint minden reboot, a Genisys is már azzal kivívta mindenki gyűlöletét, hogy egyáltalán elkészült. És ami miatt mégis ez a film szerepel itt a Jurassic World és a Star Wars helyett, hogy ez esetben a kész mű sem adott sok okot arra, hogy a nézők hozzáállása megváltozzon, ugyanis az ötödik Terminátorból nagyjából minden hiányzott, amely az előző 4 részben jó volt. Ha meg kellene nevezni egy mozit, amelyre ki lehet tölteni az összes panaszunkat Hollywood igénytelenségéről és az eredetiség hiányáról, az a Terminator: Geniys kell, hogy legyen.

Saul fia: Valljuk be, ha egyetlen film hatására hirtelen a fél internet wannabe-Andy Vajnaként gondolja újra a Filmalap pénzosztásának működését, továbbá random kommentelőktől Novák Elődig mindenki vérprofi box office-guruként kezd forgalmazási stratégiákat és bevételeket elemezni, az a mű tud valamit. Nemes Jeles László talán egy kicsit erősebb pályamunkával érkezhetett volna erre a díjra, ha alkotását nem csak a Golden Globe-győzelem és Oscar-jelölés után kezdik el igazán utálni, ugyanakkor a Saul fia abban mindenképpen kiemelkedő, hogy a fent felsorolt riválisokkal ellentétben gyűlölőinek jelentős hányada még csak nem is látta. Szóval ha meg vagy győződve róla, hogy ez csak egy újabb holokamu-szemét, amelyet csak hitgyülisek néztek meg, itt az ideje, hogy végre egy olyan díjhoz segítsd, amelyet megérdemel!

Természetesen - főként a Saul fiából kiindulva - nem szeretnénk, ha valaki kimaradna az utálkozásból csak azért, mert ő már látatlanban is gyűlöli a szóban forgó alkotást, így alább két részkategóriában is lehet szavazni:

Cannibal Holocaust-díj

Ha a Saul fia kapcsán mostanság már mindenki a holokausztot emlegeti, bátorkodtunk a 2015-ös év legbrutálisabb, leggyomorforgatóbb, leggusztustalanabb és legbetegebb horrorfilmjének járó díjat Ruggero Deodato örökbecsű áldoku kannibálhorrorjáról, a Cannibal Holocaustról elnevezni. Az idei évben azért nem dúskálhattunk a Deodatot vagy éppen Lucio Fulcit idéző, bélkihányásokat és szempukkasztásokat felvonultató, vagy éppen az ázsiai kínzáspornókat megszégyenítő alkotásokban, de azért igyekeztünk összesöprögetni néhány valóban fajsúlyos jelöltet:

The Green Inferno: Eli Roth filmje kézenfekvő választás a kategóriában, hiszen ezen produkció nem pusztán az emberi test szétdarabolását és konyhai célú felhasználását mutatja be egy emberevő törzs kedélyes tolmácsolásában, de rendező nem titkoltan a Cannibal Holocaust-féle olasz kannibálfilmek előtti tiszteletadásnak is szánta. Nyelvkitépés, zsigerelés, szemkivágás, élve elfogyasztás, na meg egy kis magunk alá fosás - itt minden van, ami horrorista szem-szájnak ingere lehet.

Bone Tomahawk: szintén kannibálhorror, csak ezúttal vadnyugati környezetben. S. Craig Zahler első rendezése sokkal lassabban építkezik, mint a Green Inferno, viszont a végjátékban felbukkanó kegyetlen brutalitás - valószínűleg az átgondoltabb építkezés, illetve a karakterek mélyebb megismerése miatt - talán még hatásosabb, mint Eli Roth filmjében. Hangszálaik helyén csontsípokat viselő indiánok, kegyetlen toroknyiszálás, élve feldarabolás, és megvakított-megsüketített-megcsonkított nők: ezekkel támad a Bone Tomahawk a gyengébb idegzetű és gyomorzatú nézőkre.

Az emberi százlábú III: Tom Six rendező seggel-szájjal egybevarrt emberekről szóló trilógiájából kétségtelenül a második rész volt a legbetegebb és a legundorítóbb, de az általam elhibázottnak és közel élvezhetetlennek minősített harmadik rész sem szűkölködik a gyomorforgató pillanatokban. Többek között premier plánban bemutatott kiherélést, egy vágott seb megkefélését, és persze rengeteg összefércelt börtöntölteléket láthat az a vállalkozó szellemű delikvens, aki próbát tesz ezzel a gyalázatos versenyzővel.

Deathgasm: a Hullajó óta tudjuk, hogy az új-zelandi horrorkomédiák igen komoly gore-t is fel tudnak vonultatni. A Deathgasm is ennek hagyománynak a követője, tehát elsősorban a nevetségességig eltúlzott képi  erőszak megjelenítésében az erős. A film metálos főhősei fejszével, dupla láncfűrésszel, elektromos fúróval és változatos színű és méretű műfütykösökkel (!) csonkítják és pusztítják a rájuk támadó, vért hányó, és bebőrzött szemű, démonná vált embereket. Kiomló belek, leszaggatott állkapcsok, és egy filmtörténeti jelentőségű poén a fejlevágás "higiénikus" módjáról - ezt tudja felmutatni ez az új-zélandi jelölt.

Contracted: Phase II: a kórság, amitől az ember élve kezd el rothadni, bevérzik a szeme, és férgek kezdenek mászni a bőre alatt, 2015-ben tovább gyűrűzőtt és újabb áldozatokat szedett a Contracted második részében. Ebben a filmben sikerült talán még az első etapnál is undorítóbban és fájdalmasabban megjeleníteni a betegség emberi testre gyakorolt negatív hatásait. Hogy mindez elég lesz-e a Cannibal Holocaust-díj elnyeréséhez, azt Nektek kell eldöntenek!

Az év hipsztere-díj

A díjszezon általában viszonylag kevés számú filmről szól, amelyek szinte már a csapból is folynak - ezért most szeretnénk ezt megfordítani, és kiosztani egy elismerést annak az alkotásnak, amelyet a legkevesebben ismernek. Ezzel kapcsolatban tehát nincs más dolgod, mint az alábbi felületen beküldeni annak a 2015-ös filmnek az imdb-linkjét, amelyet szerinted senki sem látott, mellé pedig (ha szereted a rivaldafényt) a (nick)nevedet, amelyet egy esetleges győzelem esetén feltüntethetünk. A díjat pedig az a mű nyerni, amelyre csak egy szavazat érkezik, és a blog szerzői sem látták. (Szóval utóbbi miatt nem érdemes azzal próbálkozni, hogy "majd jól beküldöm a Star Warst, mert azt úgysem jut eszébe senkinek nevezni erre a díjra".)