Már a Drive kapcsán is szembetalálkozhattam azzal a félresikerült marketinggel, ami Michael Mann egyik legjobb filmjét egy izgalmas akciófilmnek ígéri, pedig egyáltalán nem az. Jóval többről és kevesebbről is van szó ennél.
A történet egy detektív (Al Pacino) és egy rablásokra szakosodott, kíméletlen bűnöző (Robert de Niro) nagyon is hasonló karakterén mutatja be egy rablás történetét. a forgatókönyv egy szokásos heist movie vázára van felfűzve: láthatjuk, az első, még kicsinek számító munkát, majd a csapat megbízást kap egy nagyobb, és embert próbálónak ígérkező rablásra, a kettő között eltelt készülődés során pedig lehetősége lesz a nézőnek a szereplők közelebbi megismerésére. Azonban Mann más filmjeihez hasonlóan (ld. még A bennfentes, Collateral) ennek bemutatására egy régi, és talán elavultnak is mondható módszert választott.
Ugyanis a bevezetésnél említett félrevezetés pont ebben rejlik. Ez a film nem mondható egy pörgős vagy izgalmas akciómozinak (bár nem vitatható el, hogy az ilyen jellegű részei azóta is megismételhetetlennek és klasszikusnak számítanak, olyannyira, hogy az egyiket még a GTA IV-ben is megidézték), ugyanis sokkal inkább a hasonló témájú eposzok főszereplőivel foglalkozik. Tipikusan azok közé a filmek közé tartozik, amelyben a történet nem is annyira lényeges, és sokkal inkább karakterformáló hatása miatt kerül a jelenetek 80%-a a végős változatba. Frappánsan megfogalmazva olyan érzést vált ki az emberből, mint egy filler epizód a kedvenc sorozatában, amelyben az agyába ég, hogy az adott szereplő mennyire számító/együgyű/elkeseredett/gonosz stb., viszont a történeti szálra már két nap múlva sem fog emlékezni. A történet túlbonyolított, és ebből kifolyólag tele van felesleges dolgokkal, de mindebből csak a két főszereplő párharca az érdekes. Azonban számomra egy merénylettel ér fel egy 170 perces, egyébként remek lehetőségekkel rendelkező játékidőt egyedül két ember karakterdrámájának alárendelni, legyen az a karakterdráma akármilyen jó is. Ezért aztán az olyan filmek, mint a Vérző olaj vagy A keresztapa számomra sosem emelkedtek meghatározó klasszikussá, hanem csak egyszerűen remek filmeknek tartom őket. (Coppola Magánbeszélgetéséről ne is beszéljünk, mert az viszont ennek az iskolának a legalja).
Viszont ahogy említettem, Mann zsenialitása az, hogy fent említett drámai részt kiválóan alkotta meg. A jellemek felépítése és felhasználása remek, ráadásul De Niro és Pacino játékát különösen is élvezet nézni, főleg azokban a jelenetekben, ahol tényleg szemtől szembe kerülnek (a film eredeti címe is hasonlóan beszédes, de máshol nyer értelmet). Ugyanakkor egy negatívumot itt is fel lehet hozni, nevezetesen hogy rajtuk, és még talán Val Kilmer karakterén kívül csak töltelékszereplők vannak. Ezzel persze nem üt el különösebben a mainstream bankrablós filmektől (tulajdonképpen még Nolan sem tudta megoldani ezt a feladatot az Eredetben), de a drámai hangsúly és befektetett majdnem 3 órás játékidő tekintetében talán egy kicsit több is vászonra fért volna a mellékszereplőkből. (Számomra például még mindig a legnagyobb rejtélyek közé tartozik, hogy egy többgyermekes, jómódú családapa miért megy bele egy ilyen kockázatos rablásba, és tart ki a végsőkig)
Alapvetően tehát egy elavult és kihalóban lévő alkotói módszer csúcsra járatását láthatjuk ebben a műben. Egy kiváló drámát remek alakításokkal, és néhol megfűszerezve korszakalkotónak számító akciókkal, amelynek viszont a túlhúzott és túlbonyolított története inkább elrettenti az embert a végignézésétől. Pedig egy szadista vágóval és egy jobban átgondolt forgatókönyvvel Michael Mann megalkothatta volna a tökéletes bankrablós filmet, de így inkább a műfaj egy érdekes látásmódú alkotását tette le az asztalra.
7/10