Egy kisebb mérföldkőhöz érkezett a blogunk, ugyanis ez a poszt az ezredik az oldalon. Úgy gondoltuk hogy egy kivételes filmremekkel üdvözöljük ezt a számot.

Nem kell túl nagy bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: a western, mint műfaj, halott. Ironikus módon pont az az ember verte az utolsó szöget a műfaj koporsójába, aki egykor tetemes energiával hozzájárult annak legendás sikeréhez. A Nincs bocsánat Clint Eastwood rendezésében ugyanakkor nem csak a westernnel számolt le, de temeti az egykori vadnyugati anekdotákat is, mindezt pontosan olyan eszközökkel, amelyeket ez a világ kiharcolt magának: az öreg Clint egy véres, mocskos, esővel és sárral átitatott bosszú sztorit mesél el nézőinek.

Bill Munny (Clint Eastwood) egykori bűnöző, aki Istent és embert sem ismerve ontotta az ólmot fénykorában, a másvilágra küldve ezzel olyanokat is, akik nem szolgáltak rá az „ítéletére”. Bill azonban felesége hatására megváltozott, és a múlt súlya által nyomottan él békésen egy kis tanyán. Élete mozgalmatlan, míg nem egy fiatal törvényen kívüli (Ian Woolston-Smith) fel nem kéri, hogy segítsen neki megszerezni két cowboyra kitűzött vérdíjat. „Hősünk” újra pisztolyt ragad, lóra ül és állhatatosan ered a két bűnöző nyomába.

A Nincs bocsánat legnagyobb erénye pontosan az, amit első ránézésre is várnánk, hisz maga Clint Eastwood személyének köszönheti azt a minőséget, amelyet nyújtani tud. Az idős amerikai westernsztár pedig mind színészként, mind rendezőként tisztában van a műfaj minden apró elemével, így egy amolyan életműlezáró (már ami a témát illeti) filmet komponált, amelyben kifejti a műfajjal és a korszakkal kapcsolatos ars poeticáját. Az alkotás ebből adódóan elvet minden olyan pátoszt vagy szentimentalizmust, amely a korábbi klasszikusokban még jelen volt, és szenvtelen képsorokkal mutatja meg azt, hogy a bűnözői élet és a mindenre elszánt gyilkolás nem hőstetteket, hanem megkeseredett és kiüresedett embereket takar.

A film által gerjesztett hatásban ugyanakkor nagy szerepe van Lennie Niehaus dallamainak is, hisz a képsorok alatt nem a stílusra korábban jellemző heroikus szólamok hangzanak el; a zeneszerző sokkal inkább a már-már puritán betétekre törekszik, ezzel is növelve az elkeseredettség és a múlttal szembeni hiábavaló küzdelem szerepét a történet mögött.

A siker legnagyobb kulcsa ugyanakkor valahol a forgatókönyv sorai között keresendő, hisz a David Webb Peoples által papírra vetett és később Oscar-jelölést érő szkriptben minden benne van, amely egy igazán erős filmélményhez kellhet: a karakterek erősek, a párbeszédek húsba maróan hitelesek, a történet alakulása pedig nagyszerű látleletet ad arról, amit a cím is sugall: egy ember megölése – legyen az bűnös vagy ártatlan – megbocsájthatatlan és elfelejthetetlen. Letagadni letagadhatjuk a megtörtént eseményeket, de a múlt ettől még ugyanúgy a nyomunkban fog zakatolni, hogy aztán egy meggondolatlan pillanatba maga alá temessen minket.

A Nincs bocsánat tehát a tökéletes film, ami a western műfajban születhetett. Heroizmus és pátosz nélküli képei csodálatosak, a Morgan Freeman – Gene Hackman – Clint Eastwood trió lehengerlő karaktert és játékot hoz, a végkicsengés pedig pontosan olyan illúzióromboló, mint - a történetleírásban már említett - fiatal útonálló és Bill végső párbeszéde.

10/10