A filmek és a sorozatok mindig is két külön világot jelentettek, amelyek között szinte a mai napig minimális az átjárás. Szinte úgy tűnik, két hasonló nagyságú, de átjárhatatlan rajongótábora van a két műfajnak, éppen ezért elképzelhetetlen bármiféle összekapcsolódásuk. Vagy éppenséggel pont most kezdett el ez megváltozni? 20 éve talán még irreális lett volna, hogy egy éppen Oscar-díjra jelölt színész tv-sorozatban tűnjön fel, mert ez akkor egyértelműen visszalépésnek számított karrier szempontjából. Most pedig itt van nekünk Matthew McConaughey, aki az idei Oscar legnagyobb esélye, egyben pedig a True Detective főszereplője. 20 éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy filmen megkezdett történetet sorozatban folytassanak, majd aztán megint filmen. De kezdjük inkább az elejéről.

Az 1990-es évek során a tv-sorozatok nem rendelkeztek sok ambícióval, az epizodikusság dominálta az olyan klasszikusokat is, mint az X-akták vagy a Sliders. Azonban a 24 és Lost eljövetelével ez gyökeresen megváltozott: megjelent a high-concept, mi több, óriási sikert aratott. Ebből kifolyólag az országos adók futószalagon kezdték gyártani a hasonló (és egyre rosszabb) koncepciókat, a közönség figyelme pedig a kezdeti lelkesedés után szép lassan a kábeles adók, egészen pontosan pedig olyan címek felé fordult, mint a Dexter, a Breaking Bad, vagy a Sons of Anarchy. Ugyanakkor eközben szép lassan a növekvő figyelem hatalmas lehetőségeket is nyitott: a négy fal között, kevés szereplővel játszódó produkciók helyett hirtelen százas nagyságrendű zombihordákat, CGI-sárkányokat és csatajeleneteket láthattunk. (Hozzáteszem, a Trónok harca első és második évadában még kifejezetten nevetséges módon próbálták elkerülni a költséges csatajeleneteket, de effektek és grandiózusság terén azóta élen jár a sorozat.) A lehetőségeket pedig a színészek is meglátták, jó néhány sztár fordult a tévéhez karrierje újraélesztése céljából (tegye fel a kezét, aki a Terminátor 3. után gondolta volna, hogy Claire Danes később 3 Golden Globe-ot fog nyerni), sőt, az írók, rendezők és producerek is követték őket. De eközben ez a szubkultúra is kitermelte a maga sztárjait például Bryan Cranston, Benedict Cumberbatch, vagy éppen a Thor második részét és a következő Terminátort rendező Alan Taylor személyében.

És műfajilag ez csak még távolabb vetette egymástól a sorozatot és a filmet: az izgalmakkal és misztériummal operáló high-concept szériákat egyre karakterközpontúbb drámák váltották fel, a mozikban viszont ennek éppen az ellenkezője zajlott le: a stúdiók egyre inkább a látványra, a szórakoztatásra kezdtek apellálni a tartalom helyett. De bizarr módon ennek ellenkezőjét is felismerhetjük: mint már írtam, a sorozatok egyre filmesebbek (akciójeleneteket, nagyszabású díszleteket tartalmaznak, egyre rövidebb évadokkal operálnak), a filmek pedig egyre sorozatosabbak. Ez utóbbihoz csak elég ránézni a következő két évben érkező címekre, és összeírni, hány folytatást találunk. Ugyanis a filmproducerek rájöttek, hogy a sorozatok népszerűségénel hatalmas hajtóereje a nézők állandóságra való igénye, éppen ezért évről-évre visszatérő szuperhősök, animációs karakterek és egyéb franchise-ok lepik el a mozivásznakat. A Marvel már 2028-ig tervez, a komoly lemaradásban lévő Warner is eljutott odáig, hogy 9 filmet már bejelentettek, és a Sony... Nos igen, ők vetették el legjobban a sulykot, miután az eleve röhejes körülmények között rebootolt Pókember második részét egyértelműen csak az univerzumépítésre használták. Moziban ülve ennyire még nem éreztem azt, hogy sorozatot néznék. (Leszámítva a Trónok harca sajtóvetítést.)

Az egyre brutálisabb méreteket öltő Marvelt építgető Disney fejesei koponyájából pedig nagyjából ezzel párhuzamosan pattant ki az ötlet: akkor már miért ne vigyék át az egészet a tv-k képernyőire is? Így amikor Thor már kifutott, de Amerika kapitányra még várni kell, helyettük a rajongó minden héten megnézheti Coulson ügynököt és csapatát, miközben a Marvel-univerzum belsős poénjaival árasztják el. Az ötlet azonban biztosan nem saját, ha azt vesszük, úgy vásárolták: George Lucas jelentette még be 2005-ben, hogy a Star Wars két trilógiáját egy élőszereplős sorozattal kötné össze, és a Lucasfilm eladásával természetesen ez a koncepció is a Disneynél kötött ki. Lucas szerint már 50 epizód forgatókönyve kész is volt, azonban a gyártási költségek egyelőre túl magasnak bizonyultak. Ez pedig egy komoly és gyakorlatilag leküzdhetetlen akadálya a hasonló projekteknek: egy filmrendezőnek akár 200 millió is rendelkezésére áll, hogy egy 2 órás alkotást leforgasson, egy sorozatnál viszont ennek töredékéből kéne alkotni legalább 10 órányi produktumot. (A Trónok harca 70-80 milliós büdzséből dolgozik évadonként, illetve még a Walking Dead-nél tudtak kihozni igencsak kreatív könyveléssel 100 milliós szezonokat.) Ez esetben pedig nincs más megoldás, mint néhány szereplős, kevés, de visszatérő helyszínekkel operáló karakterközpontú drámát készíteni látványos űrcsatákkal operáló Star Wars-ok helyett. Előbbi pedig nem mutat jól a nagy vásznon: azon kevesek közé tartozom, akiknek volt szerencséjük a Trónok harca évadnyitóját moziban nézni, de látvány szempontjából hiába számít ez a legerősebb sorozatnak, egyáltalán nem adott többet, mintha a kis képernyőn néztem volna.

Az évek óta húzódó Setét torony-adaptáció is ezzel küzd már egy ideje. Stephen King könyveiből már JJ. Abrams és Ron Howard is forgatott volna filmet, azonban sem a Universal, sem később a Warner nem állt kötélnek. Ez a cím pedig azért különösen fontos, mert a tervek szerint a regényfolyam alapján készült filmeket mini-sorozatokkal kötnék össze (vagy fordítva, ahogy tetszik). Így ha végre ténylegesen is elkészülne, az egy egészen forradalmi formátum lehetne. (Átjárás persze mindig is volt a két műfaj között, a Star Trek már évtizedekkel ezelőtt létezett mind filmen, mind sorozatban, az X-akták, vagy az idejekorán elkaszált Firefly pedig szintén a nagy vásznon élhetett tovább, a Zombielandet meg például egy megbukott pilot-terv alapján alakították filmmé. De azt hiszem az még példa nélkül áll, hogy sorozat és mozifilm egy szerves egészet alkotó koncepció részeként létezzen.)

Természetesen nem véletlenül fázik minden stúdió egy hasonló elképzeléstől, hiszen szemmel láthatólag két igencsak eltérő rajongótábort láthatunk. Nehéz elképzelni, hogy a plázázás közben a moziba betévedő, és a trailerek alapján valamire rábökő fogyasztóból éveken keresztül is hűséges sorozatjunkie-t lehetne varázsolni. De kevésbé rosszindulatú feltételezéssel élve, a moziktól távol élő (és egyre inkább már a kalózoldalakat használó) sorozatfüggőket sem egyszerű becsábítani a moziba. Olyan gyakorlati problémákról már ne is beszéljünk, hogy míg nálunk a filmek jelentős része világpremier, a The Walking Dead-et 3 évig tartott behozni, a legminőségibb sorozatok pedig a fizetős HBO-n érhetők el. Úgyhogy még ha az akarat meg is lenne a nézők részéről, a jelenlegi televíziós műsorszórás egyáltalán nem támogatja a fejlődést, a különböző stream-szolgáltatások pedig még a sorozatoknál is lassabban szivárognak felénk.

Hiába a kultstátusz, az említett X-akták, vagy éppen a Serenity nem bizonyultak sikeresnek a mozivásznon, és bár lehet büszkélkedni a Veronica Mars-filmmel, mint rekorder Kickstarter kampánnyal, végső soron a gyártó Warnernek lett igaza, amikor ezt a néhány milliót is inkább összekalapoztatta a rajongóktól. És persze a 24-mozifilmből is inkább sorozat lett végül. A tapasztalatok alapján tehát semmi nem indokolja azt, hogy egy produkciót átrángassanak egyik médiumból a másikba, maximum egy olyan spin-off szintjén, mint azt a Disney-Marvel teszi a SHIELD-del. Így nézve pedig arra még kevesebb esély van, hogy egy mű sorozat és film is legyen egyben. Ugyanakkor a Marvel kikacsintása azért azt is jelzi, hogy ha pénzcsinálásról van szó, akkor nincsenek akadályok. És lehet, hogy amikor a stúdiók már fejenként évi 4-5 képregény-adaptációval gyűrik majd egymást a mozikban, az lesz a nyerő, aki képes lesz mondjuk egy sorozaton keresztül végleg magához kötni a nézőket. És mondjatok bár idealistának, de talán akkor odáig is eljutunk, hogy képesek lesznek a szuperhősök világán kívül is gondolkodni ebben a formátumban.