Alapvetően mások szellemi termékének visszakérődzését azon tevékenységek közé sorolom, amely se nem értékesek, se nem értelmesek. Ezúttal azonban olyan remek gondolatokkal találtam magam szembe, hogy arra jutottam, megéri rászánni az időt a fordításra, egyrészt azért, hogy felhívjam rá a figyelmet, másrészt azért, hogy Vida Ildikóhoz (és mindazokhoz, akik nem szeretnek / tudnak hosszú, angol nyelvű esszéket olvasni) is eljuthasson. Aki szeretne eredeti formájában találkozni a szöveggel (vagy csak meg van győződve arról, hogy nem tudok angolul), az itt megteheti. A többieknek pedig alább Noel Murray írásának magyar verziója:

A Rocky Horror Picture Show megbukott az Egyesült Államokban, amikor eredetileg bemutatták 1975-ben, de új életre kelt, amikor egy ravasz 20th Century Fox vezető kitalálta, hogy vetítsék éjfélkor, egy olyan közönséget célozva meg, amely akkor vált egyre inkább elérhetővé. Fokozatosan egy kultusz alakult ki, részben a film B-kategóriás utalásait imádó filmrajongók, részben a tabudöntögető szexualitását kedvelő melegek részéről. És következett a világhír, amikor egy csapatnyi rajongó elkezdte a vetítésekbe bevonni a nézőket, jelmezekkel, tánccal, kellékekkel és együtt kántált szövegekkel. Az újfajta Rocky Horror-nézés spontán módon tűnt fel néhány moziban, de aztán szinte rendszerré vált a világ minden pontján.

Egy ponton, a megrendezett sértések és szerepjátékok közepette, valami fontosról elfeledkeztek a nézők: a Rocky Horror Picture Show elég jó film. A körítés nélkül is: vannak benne fülbemászó dalok, megfelelően ripacs alakítások, lenyűgöző jelmezek és díszletek, és egy nemeket áthágó erotika, amely még ma is merésznek számít. A Rocky Horror-rituálék viszont átvették a hatalmat a film hírneve felett, egész odáig menve, hogy a Rocky-"szüzek" egy előre elvárt rituáléval a fejükben ülnek be rá, és soha nem látják valóban a filmet. Valami hasonló történt az interneten az elmúlt néhány évben, ahol a rajongás alkotó oldala akkora részévé vált a filmek feldolgozásának, mint a kritikák és az online viták. Ez nem rossz trend eredendően. Ha másért nem, az internet felemelkedése egy demokratikus szórakoztató platformként betekintést engedett az emberiség kreativitásába és szellemességébe. És nagyon sok esetben, amikor az emberek reagálnak és feldolgozzák azt, amit a multiplexekben láttak, az őszinte szenvedély inspirálja őket. De nagyon sok esetben nem. A spontán, őszinte, ötletes reakciók helyett egyre gyakrabban látok előre beállított szűrőket, amelyeken keresztül a régi és új filmeket feldolgozzák - legtöbbször pont annak kárára, hogy ezek a filmek valójában mit képviselnek és miről szólnak.

Itt van néhány a leggyakoribbak közül:

A rajongói teória

Tudtad, hogy Riley az Agymanókból valójában Bú a Szörny Rt.-ből? Hogy Jack a Titanicban csak Rose képzeletének a része? Hogy Chris Pratt karaktere a Jurassic Worldben a felnőtt verziója a Jurassic Park ásatásán feltűnő idegesítő kisgyereknek? Legjobb formájukban a rajongói elméletek érdekes "mi lenne ha" elképzelések lehetnek, és olyan figyelmességről árulkodnak, amilyennel minden filmrajongónak hozzá kellene állnia egy alkotáshoz. Legrosszabb esetben viszont ezekben a kis kocsmai agyalásokban valaki mindenáron bele akar látni valami olyat egy filmbe, ami nincs ott (és ez úgy van előadva, mintha a műnek nem lenne semmi értelme, ha a teória nem igaz). Legtöbbször ez a sok elmélkedés úgy tűnik, mintha abból az egyébként tiszteletre méltó késztetésből származna, hogy egy saját értelmezést szeretnénk adni egy eleve túlelemzett alkotásnak. De az eredetiség nem tesz egy elméletet lényeglátóbbá egy egyszerű, jól megírt kritikánál, amely a film esztétikájával és témájával foglalkozik.

A "Wes Anderson"-verzió

Itt van egy rajongói elmélet nektek: a Holdfény királyság és a Grand Budapest Hotel sikere mennyire köthető össze azzal, hogy mindkettő a "Mi lenne, ha Wes Anderson rendezte volna...?" videók érájában jelent meg? Ha van valami ok-okozati összefüggés, az már majdnem igazolja ezeket a rövid szkeccseket, amelyek egy horrort vagy egy szupherhősfilmet képzelnek el a rendező stílusában. Másként viszont ami jó ötletnek indult - egy alkotó merev stílusában és annak más műfajokra alkalmazásában gyökerezve - ugyanolyan elcsépeltté vált, mint a stand-uposok politikai témájú viccei.

Amikor a jutyúbosok nem népszerű filmek Anderson-verzióit gyártják, posztereket és előzeteseket alkotnak újra Legoval. A ráfordított idő és energia lenyűgöző, de kb. egy tucat után egy "oké, aranyos"-nál nem váltanak ki többet. A lista többi szereplőjével ellentétben a Lego-változatok nem tesznek hozzá semmit a tárgyukhoz, csak lekicsinyítik és leegyszerűsítik. (A szerző megjegyzése: a hivatalos Lego-film és a videojátékok felmentést kapnak. Valamint nagyon aranyos volt, amikor a 20th Century Fox megrendelte, hogy építsék meg Legoból a Grand Budapest Hotel szállodáját.)

A 80-as évek előzetes (vagy 70-es, 40-es stb.)

Még egy eset, amikor egy ellaposodottá vált divat eredetileg okos és tanulságos volt. Néhány éve egy Marvel-szupherhősfilm újragondolása régi VHS "betekintőként" vagy második világháborús "beharangozóként" egyszerre idézte meg a korabeli reklámnyelvet, és világított rá a modern blockbuster gyökereire. De ugyanezt hányszor kell még elmondani? Egy hetvenes évekbeli, pornó stílusú Magic Mike XXL trailer tényleg mond valami újat akár a pornóról, akár a Magic Mike-ról? Vagy ez valami olyasmi, amit már csak "el szokás készíteni"?

Az őszinte előzetes (vagy a "minden ami rossz...", vagy X és Y "ugyanaz a film")

Minél kevesebbet beszélünk ezekről, annál jobb. Nem létezik olyan film, amelyet ne lehetne darabjaira szedni, gúnyolódni rajta, vagy egy sablonra redukálni. Az még elmenne, ha ezeket a videókat egyfajta "ezt ki kell mondani" düh inspirálná (mint az én Fehér istenes változatomat - a ford.), de a menetrendszerűség a minőség kárára megy. Legtöbbször csak azért jelennek meg, mert meg kell jelentetni egyet.

"Ez problémás"

Mint ahogy minden mozit meg lehet nézni a CinemaSins szemüvegén keresztül, nem kell sok ahhoz sem, hogy valami olyat találjunk minden filmben, ami társadalmilag visszamaradott, vagy legalább "nem elég progresszív". A cikkek, amelyek ezekre a problémákra fókuszálnak, hordozhatnak ugyan valamennyi értéket magukban, arra gondolva, hogy fontos rávilágítani arra, mindannyian lehetünk érzéketlenek valahogy. De túl sok írás próbál kritikaként is működni, lehúzni a filmet csak azért, mert egy ilyen eleme nem stimmel. Kevesen gondolják végig, vajon ezek a problémás részek szándékosak-e: olyan viselkedést és magatartást mutatnak be, amely létezik a valóságban is. Amikor művészet és szándék kimarad a véleménycikkekből, hosszú távon rövidlátóvá vagy fontoskodóvá teheti őket. Sok mindent lehet írni A Wall Street farkasa nézőpontjáról a férfikultúra kapcsán. Nem látom viszont sok értelmét arról beszélgetni, ez a perspektíva rosszá teszi-e.

"Nem, te vagy a probléma!"

Ez egy viszonylag új jelenség, de egyben nagyon rémisztő is, amikor a visszavágás a kritikusok felé (főleg, amikor társadalompolitikai irányt vesz) zaklatássá és sértegetéssé válik. A közösségi médiának és a kommentszekcióknak köszönhetően féltucat kommentelő is tűnhet feldühödött tömegnek, akik bűnbánatot vagy egy kritika átírását követelik.

Listák

Oké, ez irónia volt. De mint olyan ember, aki sok időt töltött a hétvégi premierek nézegetésével, és a népszerűségüket kihasználó listákon agyalással, tisztában vagyok vele, hogyan lovagolja meg a média a listákkal ezeket a filmeket.

Ezzel együtt, egy jó összeállítás tölthet be funkciót, legalább azzal, hogy ráveszi az olvasókat, hogy nézzenek meg egy, az új premierhez hasonló régebbi filmet. (És ezzel egy szélesebb történelmi/kulturális kontextusba helyezi a blockbustert.) Igazából ez a helyzet nagyon sok esetben azzal is, ahogy az internet a filmekből saját tartalmat szül. Nem mindegyik lusta vagy ördögtől való. Ott van például a "supercut": jó esetben egy filmes megamontázs felhívja a figyelmet jellemző megoldásokra és képsorokra, rámutatva a rejtett erejükre vagy arra, hogyan váltak klisévé. Lehetnek éles kritikák is, például Dylan Marron "Minden egyes szó színesbőrűek szájából..." videói, amelyek az amerikai független filmesek egyoldalúságára világítanak rá.

Ugyanez a helyzet az elmélkedésekkel. Meg lehet fogalmazni egy film problémás jellegét túl általános vagy túlságosan szőrszálhasogató panaszkodás nélkül is. Több cikket is inspirált Bryce Dallas Howard zavaróan gyenge hősnője a Jurassic Worldben, és sok értékes érvelés hangzott el arról, hogy egy rosszul megírt karakter mennyire el tud gáncsolni egy történetet - ami teljesen más, mint arról panaszkodni, mennyire rossz példát mutat. Ezen írások közül több is arra utalt, hogy a szereplő kétdimenzióssága elkerülhetetlen mellékterméke a hollywoodi tendenciának, mely nem ad a nőknek hatalmat filmek felett. Egy ilyen vita akár szervezeti változásokhoz is vezethet idővel - vagy tanúbizonyságát adhatja az aggodalmainknak, így a jövő generációi nem nézik már meg a Jurassic Worldöt és nem gondolják, hogy nekünk tetszett.

A fő gond a reakciók ezen új hagyományával, hogy lefutottá kezdenek válni. Nagyon kevés újszerű van az "X film Y stílusában" projektekben. És legtöbbször nincs szükség elolvasni a felháborodott írásokat (vagy válaszcikkeket), hogy pontosan tudjuk, mire mennek ki.

A legnagyobb aggodalmam, hogy a kultúránk reakciója a filmekre egyre kevésbé szól magáról a művészetről. A Rocky Horror-kultusz eredetileg rajongásként kezdődött. Ma úgy tűnik, a mozit övező felhajtás leginkább arról szól, hogy hogyan kerüljünk mi a rivaldafénybe. A filmesek éveket áldoznak egy projektre, csak azért, hogy utána az internetre fellépve azt lássák: "oké, megvolt a te részed, most nézd, mivel firkáltam össze!".