Wes Anderson már a Holdfény királyság esetében is nagy sztárokkal dolgozhatott, ám nagy nevek előtte is megfordultak filmjeiben. De eme filmje, A Grand Budapest Hotel most mindent leköröz, sőt, lehet, hogy az idei év legjobb sztárparádéját vonultatja föl. Ám nem csak itt lett erős a M. Gustave történetét feldolgozó sztori, hanem kritikailag is körülbelül olyan fogadtatásban lesz része, mint a már említett, 2012-es alkotásnak. Arra is esélye van, hogy akár még a legjobban fogadott filmjévé is válhat. A lényeg, hogy az egy óra negyven perces élmény rendkívül erős hatással van a nézőre, okkal.

Valamikor a két világháború közötti időkben, az európai jellemzőkből összegyúrt Zubrowka országában működik a neves szálloda. Az intézmény portása, M. Gustave (Ralph Fiennes) híres a kedvességéről, főleg az idős hölgyvendégek körében. Egy napon Madame D (Tilda Swinton), elhalálozása után legértékesebb festményét a portásra hagyja. Ugyanezen a napon érkezik az új szállodai szolgáló, Zero (Tony Revolori) is. Ezzel kezdetét veszi a szokatlan és csavaros kaland, no meg a harc a festményért az örökösök és Gustave között, amelybe a rendőrség is beszáll.

A központi történet egy hármas keretbe van foglalva, így négy idősíkon zajlik cselekmény, egyre mélyebbre hatolva egyre hosszabban taglalva azokat, egy-két megszakításon kívül az első három szál tényleg csak egy frappáns keretként szolgál a történetnek. Így bár fontosak a mű egészének szempontjából, az izgalmas és sodró cselekményt nem bonyolítják. A film első erőssége számomra a sztori, a forgatókönyv volt. A feszes, gyors ütemmel, lendületes előrehaladásával, a parádés humorral és stílussal megírt párbeszédekkel egy olyan vázat adnak az egész filmnek, hogy a néző csak kapkodja a fejét az egyenletesen adagolt, jobbnál jobb csattanók és fordulatok között – talán az egyetlen negatívum itt, hogy az utolsó fordulat előtti események kissé kiszámíthatóak.

De mindez nem lenne elég, ha Anderson nem valósította volna meg emellé a sajátos világának egy újabb szeletét. A régi korban játszódó csodálatos illúzió, a sajátságos báj most is alapként szolgáló jellemzők. Jelen filmben a belső terek kapnak óriási hangsúlyt, mindegyik karikatúraszerű ábrázolással. Az ötletes rendezői beállításokkal és koreográfiával mindegyik hangulatnak egy elemien erős esszenciája üti meg azonnal a nézőt. Olyan, mint egy tökéletesen illusztrált mesekönyv, ahol egy képtől az olvasó fantáziája azonnal szárnyra kap. De az egyedi és végtelenül erős atmoszféra a ritkább külső tereknél is parádés. A látványelemeken, a több pénzt igénylő jeleneteknél meglátszik a kisebb büdzsé, de ezt pedig kacagtató ötletességgel tették majdhogynem semmissé.

A keverék harmadik és egyben minden bizonnyal legdrágább összetevője a színészek, akik ebbe a történetbe és atmoszférába életet visznek. Mindegyikük tökéletesen hozza a korra jellemző merev kimértséget, eleganciát, modoros fellépést. Az igazán kiválóak pedig karakterüket különleges fogásokkal tökéletesítették. Mindenkire jellemző, hogy már a színész és a rászabott karakter közötti ellentét is abszurd, nevettető. Ott van például Willem Dafoe mint bérgyilkos és verőember, a gátlástalan és gonosz örökös, Dmitri (Adrien Brody) szolgálatában. Vagy például Edward Norton, mint a fontoskodó, kedvesnek tűnő, de foglalkozásából adódóan, olykor otromba és kegyetlen rendőrfőnök. Személyes kedvenccé vált a művelt, mindig hideg ügyvéd Vilmos Kovacs, azaz Jeff Goldblum. Említhetném még a kitetovált börtöntölteléket, Ludwigot, azaz Harvey Keitelt. Továbbiak: Tilda Swinton, Mathieu Amalric, Saoirse Ronan, F. Murray Abraham, Jude Law, Jason Schwartzman, Tom Wilkinson, Léa Seydoux, Bill Murray. A kisebbek közül a kevésbé emlékezetesek Owen Wilson és a már említett Tony Revolori, de mindketten hozták a minimumot, nevettető komolykodást, beleillettek az atmoszférába. Mindenki emlékezetes, szeretnivaló valami kis mozdulatért vagy gegért. Ralph Fiennes egyértelműen uralja a vásznat, az egészet képes lett volna egyedül elvinni a hátán. Egy idő után már csak a mondatot kezdő hangsúlyával is képes azt elérni, hogy az ember elröhögje magát.

Összességében tehát precíz, végtelenül humoros és egyedi lett a The Grand Budapest Hotel. Számomra az egyik legjobban várt alkotás volt az évben, és személyes kedvenceim közé is bekerült. Szerencsére nem csak azért lett érdekes, mert a nevében ott van a Budapest szó, és mert Vilmos Kovacs nevével tiszteleg két nagy, magyar származású operatőrünk előtt.
Bár elsősorban a komédia túlsúlya miatt nincs egy grandiózus közölnivalója, maradandó élménnyel szolgál. A végső tartalmi pluszt az utolsó fordulat adja, amellyel véget ér az illúzió, és beteljesül a generációkon átívelő mese. És lehet, hogy a nagy építményeken fog az idő vasfoga, ám azon, amit a története nyújt a számunkra, azon soha.

9/10