Idén szinte én lepődtem meg a legjobban, hogy a korábbi évekkel ellentétben meglehetősen értékelhető filmeket és teljesítményeket jelöltek Oscarra. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a tavaly megkezdett tradíciót folytatva ne lehetne beleokoskodni ismét a jelöltek összeállításába, tehát idén is összeszedtem a legfájdalmasabb kimaradókat. Ezúttal igyekeztem a realitás talaján maradni, és csak azokból a produkciókból válogattam, amelyek egy screener küldésével gyakorlatilag "neveztek" a versenyre. (Persze nem csak a screenert küldő alkotásokat lehetne nevezni, de úgy érzem, álszentség lenne kimaradóként számonkérni olyan műveket, amelyek "nem is indultak a versenyben.") Szóval következzenek a kimaradók (előre is szólok, kicsit sok Hajsza a győzelemért lesz):
Legjobb film
Hajsza a győzelemért / Rush: A tavalyi év egyik legjobb filmjének minden bizonnyal két Golden Globe-jelöléssel kell befejeznie a díjszezon, így nem csak az Oscar, de szinte az összes fontosabb elismerés szempontjából komoly kimaradó. Azon alkotások egyike, ahol a kritikai és a közönségsiker kéz-a-kézben járt. Legalábbis egészen idáig.
Az első igazi nyár / The Way Way Back: A legjobb filmek összeállítása a legkevésbé sem a rajta szereplő produkciók hangulata miatt komolytalan, ugyanis ritkán fordul elő, hogy a legjobb film-re jelöltek listája egy vígjátékot is tartalmazzon (idén A Wall Street farkasa sikerrel törte meg ez a sorozatot). De azt hiszem egy dramedyvel még így is kivételt lehetett volna tenni, ha már az év egyik legjobb feel-good alkotásáról van szó.
Blue Jasmine: Az Éjfélkor Párizsban két évvel ezelőtti jelölését már nem lehet jóvá tenni, de az kétségkívül megmosolyogtató, hogy Woody Allen egy sokkal értékesebb filmmel még idáig sem jutott. A Blue Jasmine a több jelöléséhez hasonlóan itt sem lógott volna ki a sorból.
Mielőtt éjfélt üt az óra / Before Midnight: Richard Linklater trilógiájának korábbi darabjai is csak forgatókönyves jelölésekig jutottak (az Akadémiának egyébként fétise nagyrészt improvizációból álló filmeket forgatókönyves díjakra jelölni?), azonban a Before-sorozat harmadik, és egyben legérettebb darabja akár a legjobb film díjáért is versenybe szállhatna.
Legjobb rendező
Dennis Villeneuve (Fogságban): A Fogságban sem nyerte magát halomra a díjszezonban, amiben valamennyire benne lehet az, hogy sok szempontból egy kicsit középszerű krimiről van szó, azonban ez nem Villeneuve-ön múlt. A 2 és fél órás játékidő értelmes kitöltése, a csontig hatoló hangulat mind a rendezőt dicsérik.
Peter Berg (A túlélő): Szegény Peter Berg jó nagy öngólt rúgott azzal, hogy A túlélőben egy kevésbé szerencsés amerikai hadjáratot mutat be, mert egyébként halomra nyerhette volna magát a filmmel. Nem túlzás azt mondani, hogy A sólyom végveszélyben óta a legjobb háborús akció-thrillerről van szó, ebben pedig a rendezésnek különösen is sok érdeme van.
Ron Howard (Hajsza a győzelemért): Ha valaki meg tud velem kedveltetni egy életrajzi filmet, az nagy ember lehet. Ezért aztán minden dicséret megilleti Howardot, hogy a két forma-1-es pilóta versengéséből egy ennyire sodró lendületű drámát tudott alkotni.
Paul Greengrass (Phillips kapitány): Ha már a Phillips kapitány (kicsit érdemtelenül) a legjobb film díjáért versenyez, vétek lenne pont azt kihagyni, akinek ezt köszönheti. De az Argo-akció után már meg sem lepődöm ezen. Greegrass feszes tempója és adrenalinpumpálása nélkül a film fele ennyire sem lett volna jó, ennek ellenére mégsem érdemelt jelölést.
Legjobb férfi főszereplő
Hugh Jackman (Fogságban): A film (és talán A forrás óta önmaga) egyik legjobb alakítását nyújtotta, az ő játéka nélkül aligha lehetett volna ennyire jó dráma ebből az alkotásból. Mindenesetre ha A nyomorultak jelölést ért, jelölést ért volna ez is.
Daniel Brühl (Hajsza a győzelemért): Valamiért az Akadémia következetesen úgy gondolja, hogy nem lehet egy filmnek két főszereplője, márpedig ezzel csak a valóságot tagadják, erre a Hajsza a győzelemért a legjobb példa. A két színész közül pedig egyértelműen Daniel Brühl volt a jobb, aki zseniálisan adta vissa Lauda egocentrikus, maximalista figuráját.
Joaquin Phoenix (A nő): Spike Jonze filmjének öt jelölése mellett csak az egyik legfontosabb maradt ki: a főszereplőé, akinek nem egyszer két ember helyett is kellett játszania. Ráadásul az Akadémia már jó párszor kiszúrt Phoenix-szel, aki sem a Gladiátorért, sem a The Master-ért nem kapott díjat.
Legjobb női főszereplő
Scarlett Johansson (A nő): Phoenix társa pedig az a Scarlett Johansson volt, aki csak a poszt-produkció során került a filmbe, és kizárólag a hangja állt rendelkezésre a karakter megszemélyesítéséhez. Persze tavaly már Tom Hardy példáján láthattuk, hogy az ilyen szokatlanabb próbálkozásokat nem igazán díjazzák, így aztán nem is lepett meg a színésznő érdemtelen mellőzése.
Brie Larson (Short Term 12): A Short Term 12 valódi indie-filmként senkit nem érdekelt, beleértve a zsűrit is. Pedig Brie Larson egy komplex karaktert hozott nagyon is jól, és bár nem feltétlenül érdemes a többi jelölthöz hasonlítani, de bőven megállná mellettük a helyét.
Legjobb férfi mellékszereplő
Sam Rockwell (Az első igazi nyár): Hollywood egyik legalulértékeltebb színészének már csak alanyi jogon is adnék egy Oscart, de ennek tetejébe egy zseniális alakítással nyűgözött le engem a kicsit szétcsúszott, de hatalmas szívvel rendelkező vízipark-igazgató szerepében.
Paul Dano (Fogságban): A Vérző olaj felfedezettje sokoldalúságáról tehetett tanúbizonyságot Dennis Villenueve művében, és ő élt is a lehetőséggel. Nála jobban kevesen tudtak volna eljátszani egy egyszerre félelmetes, ugyanakkor szánalomra méltó karaktert.
Legjobb eredeti forgatókönyv
Joseph Gordon-Levitt (Don Jon): Joseph Gordon-Levitt ugyan rendezőként még egy kicsit kapkodó és bizonytalan, azonban a tartalommal kárpótolta a formát első filmjében. A Don Jon a tavalyi év egyik legintelligensebb filmje volt, egy nagyon pontos korképpel (kórképpel?), de persze ezt a 60 fölöttiek soha nem fogják megérteni.
Legjobb filmzene
Hans Zimmer (Hajsza győzelemért): Hans Zimmer nagyjából a közröhejnek számító Social Network filmzene-Oscar óta örvend közutálatnak a zsűri körében, ennek ellenére azonban próbálkozik lelkesen. Az acélember zenéjének mellőzése várható volt, de a Rush score-ját maximum a süketek hagyhatják figyelmen kívül.
Ez lett volna tehát az én világfájdalmam, de természetesen várom a tieteket is kommentben. (Meg persze azt is, ha fogalmatlan amatőröket jelöltettem volna Oscarra, és szerencse, hogy nem én ülök a zsűriben, és amúgy is menjek el inkább politikai blogot írni stb.)