Ha végeznék egy gyors felmérést a Cloverfield megítéléséről, valószínűleg a vélemények átlaga azt adná ki, hogy senki nem tartja remekműnek, ugyanakkor mindenki ismeri és emlékszik rá. Őszintén szólva én is így álltam hozzá évekig, ugyanakkor második nézésre azt kell mondanom, hogy ebben a filmen ennél lényegesen több van, és ez az eltelt 8 év kellett neki hozzá, hogy igazán megérjen és értékelni tudjuk.

Alapvetően tényleg nehéz többet látni a Cloverfieldben annál, mint hogy készítői fogtak egy akkoriban a Paranormal Activitynek hála éppen másodvirágzását élő trendet, és egy szokatlan, de megfelelő műfaji hagyományokkal rendelkező formára húzták rá, a kísértetek helyett egy sokkal ambiciózusabb szörnyfilmes koncepciót valósítva meg. Alkotói közül pedig akkor a producer J.J. Abramst jegyeztük meg, akit éppen akkor kezdett sikk lenni utálni a Lost miatt, és valószínűsítettük, hogy Matt Reeves és Drew Goddard csak két véletlenszerűen kiválasztott név az őt körülvevő tapasztalatlan senkik közül. Azonban az idő nemcsak azzal igazolta őket, hogy most már Reeves és Goddard is Abrams magasságába emelkedett (ráadásul nem elhanyagolható módon kifejezetten minőségi blockbusterek fűződnek a nevükhöz), de a Cloverfield tagadhatatlanul része lett a mozgóképes hagyománynak, elég csak Gareth Edwards munkásságára gondolni.

És innen közelítve már könnyebb megérteni az alkotás zsenialitását, amely az egyre inkább unalomba fulladó szörnyfilmek és a mindig is komolytalan és igénytelen stílusnak tartott found footage házasságából hozott létre egy olyan produkciót, amely mindkettőnek a lehető legjobb oldalát mutatja meg. Adott volt a nagyjából a King Konggal megszületett, New Yorkot támadó óriásszörny toposza, amelyet Goddard szkript annyira pofátlanul hasznosít újra, hogy szinte minden fordulatával annak legfrissebb képviselőjét, Emmerich Godzilláját idézi, azonban mindezt csak azért, hogy látszódjon mennyire frissnek hat a kézikamerás filmnyelv sajátos tálalásában. Kiválóan ismerte fel, hogy Godzilla bármelyik feltűnését nehéz lett volna már felülmúlni látványban, azonban ugyanazok az események sokkal hatásosabbak lehetnek a megfelelő perspektíva megválasztásával, ennek nyomán pedig a Cloverfield azon kevés katasztrófafilmek közé tartozik, amelynek hősei nem alakítói, megoldói és részesei az eseményeknek, pusztán elszenvedői. És van abban valami végtelenül rémisztő, ha szereplőink kivételesen nem tudnak semmilyen formában szembeszállni a rájuk leselkedő veszedelemmel, pusztán a katonák háta mögött bujkálva próbálják elkerülni azt.

Itt lép be a képbe Matt Reeves, aki az alapvetően a horrorok olcsósítására kifejlesztett eszközt tökéletes alkalmazta egy már-már szuperprodukció jelleget öltő történetre: a háttérben el-elkapott, néha éppen csak hallható szörny, a tévéadásokból hallható, de a tanácstalanságot csak még jobban fokozó információmorzsák, a figurák elveszettsége kiválóan jelenik meg vizuálisan, külön kihangsúlyozva minden fontosabb elemet. Azaz egy ilyen koncepcióra alkalmazva sokkal több potenciál van az addig csak a szereplők háta mögé lopózó kísértetek jump scare-jeire építő zsánerben. Kinek ne égett volna a fejébe az utcán landoló Szabadság-szobor fej, a katonaság hősies, de láthatóan hatástalan akciója a manhattani utca közepén, és nem feltétlenül azért, mert ezek voltak a Cloverfield szándékolt nagyjelenetei, hanem mert annyira hozzá vagyunk szokva, hogy a New York-i nevezetességek megsemmisítését kényelmes nagytotálból láthatjuk, a katonák pedig központi figuráit és nem hátterét képezik a történéseknek. Ha pedig azt nézem, hogy Reeves az egyik legtöbb kényszerű sallanggal dolgozó, legkevésbé koncepciózus stílus keretei között tudta megvalósítani komplex egysnitteseit és a fenti pazar képsorokat, igazi mesterművel van dolgunk. (Persze ettől még igaz, hogy a found footage logikája itt is kissé hézagokkal terhelt és/vagy erőltett.)

A film egyetlen igazi gyengeségét éppen az jelenti, hogy a kidolgozatlan karakterekkel és motivációkkal a találtkamerás - szörnyfilmes fúzió nem tudott semmit kezdeni, és néhány skatulyából elővett manhattani huszonévesen, és egy triviálisan felépülő szerelmi szálon kívül Goddard semmit nem tudott előhúzni a tarsolyából. Ez pedig gyakorlatilag csak egy stílusgyakorlattá degradálja a Cloverfieldet, arra engedve következtetni, hogy a koncepció megvalósításának gyakorlatilag minden alá lett rendelve - még a történet emberi oldala is. De alapvetően ebben nincs is semmi túlzás, Matt Reeves mozijának egyedülálló jellege ugyanis minden más szempontot erősen elnyom. A Cloverfield ha nem is emelte új szintre a szörnyhorrorokat, egy új szemszögből mutatta meg őket, egy pazar és (egyelőre) utánozhatatlan filmélményt hozva létre ezzel.

8,5/10

A Cloverfield teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán