A sztárrendezők első művei gyakran jutnak arra a sorsra, hogy egyre kevésbé önértékükön, és egyre inkább a direktor életművébe belehelyezve kezdik értékelni. Végül a hangsúly már nem is azon lesz, hogy a szóban forgó filmesnek mi volt a célja az adott alkotással, hanem hogy rá lehessen mutatni, igen, ott használta először (vagy már ott is használta) az azóta védjegyévé vált megoldásokat. Dennis Villeneuve egyik korai alkotása, a Polytechnique azonban jól illeszkedik ehhez a szemlélethez: hálás, de viszonylag kevés variációval elmesélhető témát helyez a középpontba, így nyugodtan fókuszálhatunk arra, hogy a kanadai zseni hogyan volt képes egy maradandó élmény kovácsolni ezekből az alapanyagokból.

1989 decemberében a montreali műszaki egyetem egyik diákja egy puskával a kezében érkezett meg az épületbe, hogy ott az összes szeme elé kerülő nőt megölje. Saját bevallása szerint a feministák ellen akart ezzel küzdeni, akik a férfiak által évszázadokon át felépített örökséget élvezték az olyan hagyományosan férfiszakmákban, mint amilyen a mérnöki is volt. Villeneuve pedig arra vállalkozott, hogy ezt az eseményt, illetve elsősorban ennek utóéletét mutatja be. Hiába volt ugyanis akkor éppen 20 éves az eset, 2009-re már rengeteg hasonló tragédiát (illetve azok nyomán több mozgóképes feldolgozást) is láthatott a közönség, így a kanadai rendező számára a fő kérdés az volt, képes lesz-e ezt a történetet megkülönböztetni a többitől. Így ő elsősorban nem a gyilkos indítékaira, a motivációul szolgáló benyomásokra helyezte a hangsúlyt, illetve az áldozatok hétköznapjaiból sem mutat sok banális életképet, ehelyett egy non-lineáris narratívába darabolt össze a tömeggyilkosság előtti órákat, a különböző szereplők nézőpontjait, és a tragédia feldolgozását.

A Polytechnique ereje viszont nem feltétlenül ebben van (egyaránt tűnhet hatásosnak és zavarónak is a lövöldözés káoszából a csendesebb elő- vagy utóéletre ugró szerkesztés), hanem Villeneuve eszközeiben: ahogy későbbi filmjeiben (főleg a Fogságban-ban és a Sicario-ban), a rendező itt is remekül srófolja fel a néző várakozásait, a legátlagosabb pillanatokban is a vihar kitörését sejtetve. Villeneuve-nek éppen elég egy kép és az alá bedübörgő zene, hogy szorongó várakozás töltse el nézőjét, még akkor is, ha a csúcspontjai (szintén későbbi thrillereire jellemzően) európaiasan szenvtelenek és visszafogottak. De azokban is éppen az az értékelendő, hogy senki nem dörgöli a képünkbe a feldolgozhatatlan traumákat, a túlélők erejét vagy gyengeségét, nem gyárt erkölcsi győzteseket és veszteseket.

A Polytechnique tökéletes példája annak, hogy egy remek vizuális történetmesélői érzékkel rendelkező alkotót mennyit ki tud hozni egy (a témát leszámítva) alapvetően nem sok potenciált tartalmazó sztoriból. Ez a film sem fogja felülírni az iskolai lövöldözésekkel foglalkozó drámák szokásait, ugyanakkor egy érdekes és figyelemre méltó adalékként szolgál a témához, sőt, ahhoz is, hogy egy alkotó hogyan képes markáns kézjegyeit megtartani számos különböző műfajon és történeten keresztül.

8/10

A Polytechnique teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán