(Ha csak a női főszereplők miatt picsogni jöttél, akkor légyszi inkább gyere át ide.)
A Szellemirtókkal kapcsolatos - értelmes - kritikákat általában kétféleképpen lehet kezelni: ugyanúgy, mint bármilyen más kritikát, vagy a feminizmus kontextusába helyezve kifogásokat keresni rájuk és támadásokat intézni a kritikusokat ellen. Úgy tűnik, sokaknál már azzal a mozgóképes női egyenjogúság zászlóshajója lett Paul Feig filmje, hogy nőkre cserélte Bill Murray-éket, ez nem hogy érdem, de egyenesen magyarázat mindenre (olyat is olvastam már, hogy Hemsworth karakterének egysíkúsága tulajdonképpen csak egy zseniális paródiája a férfi főszereplős filmek női biodíszleteinek...). Most azonban arra vállalkozom, hogy egyedül 2016 eddigi filmterméséből 10 olyan alkotást mutassak, amely az ektoplazmával lehányt Melissa McCarthynál sokkal jobb példát mutat, ha valaki a női nem filmes reprezentációját tartja szem előtt.
A felsorolást rögtön egy olyan művel kezdeném, amely vállalásában viszonylag kevés újdonságot lehet felfedezni: a Much Loved is egy a világ különböző, egzotikus tájain élő emberek életébe betekintést nyújtó művek közül. Viszont ha már ezzel a témával foglalkozunk, elengedhetetlen látni ezt a darabot, amely kendőzetlenül ábrázolja, milyen embertelen és álszent bánásmódnak vannak kitéve a nők az arab kultúrában. Az, hogy hazájában betiltották ezt az alkotás, remekül jelzi, hogy mekkora tabu prostitúcióról vagy a muzulmán vallási előírásokat csak szavakban képviselő szaúdiakról beszélni, és hogy az ebben a környezetben élő nők sokkal inkább a védelmünkre szorulnak, mint egy film fiktív szereplői.
Nem kell azonban Afrikáig utaznunk, hogy ezeket a zsigeri, törzsi reflexeket fedezzük fel a nőkhöz való hozzáállásban, éppen elég csak Brüsszel rettegett külvárosainak kulisszái mögé tekintenünk. A második generációs bevándorló tinédzserek etnikai ellentéteire értelmezett Rómeó és Júlia számos könyörtelen gyomrossal mutatja meg többek között azt is, milyen jelene és jövője van egy 16 éves fekete lánynak, aki Molenbeek és környékén rossz társaságba keveredik.
A Carol esetében nyilván a leszbikus szálat a legkönnyebb megragadni (akár ömlegni, akár egy jóízűt utálkozni szeretnénk a film kapcsán), ugyanakkor érzésem szerint a valódi történet sokkal inkább a korszellemből, illetve a címszereplő és férje kapcsolatából fakad. A két nő románca könnyendén érezhető egy lázadásként a Carolt megfojtó háziasszony-szerep és férfidominancia ellen, veresége pedig szintén nem elsősorban a homoszexualitással kapcsolatos intolerancia, hanem a korát 10-20 évvel megelőző szexuális szabadosság és a hagyományos társadalomkép elleni lázadásának következménye.
A Zootopia feltűnése ebben az összeállításban aligha meglepő, hiszen a Disney meséje szinte az összes sztereotípiát is célba vette. Judy Hopps-t ugyan alapvetően nyúl volta miatt nézik le nála fizikálisan sokkal alkalmasabb kollégái, de ez aligha a faji eltérések allegóriája, hanem a női munkavállalók megkülönböztetéséé, és a fejükben ennek hatására kialakuló korlátoké. A film zseniális iróniáját pedig az jelképezi a legjobban, hogy nemcsak főhősünk, hanem gonosztevőnk is egy olyan nő, akiből nem néztük volna ki, hogy képes lesz meghaladni a skatulyákat.
Nem vádolhatom azzal a Gru-univerzum kiötlőinek legújabb darabját, hogy olyan gondosan végigvezetett koncepciója lenne, mint fenti riválisának, azonban egy apróság feltűnhet annak, aki árgus szemekkel vizsgálja a történetet. A kis kedvencek titkos élete ötletes megfordítását adja a nemi szerepeknek azáltal, hogy ezúttal a női főszereplőnek kell (egyébként meglehetősen férfias módon) temérdek akadályt leküzdenie, hogy (az őt egyébként addig semmibe vevő) szerelme kegyeit elnyerje.
A Szex és New York óta a női főszereplős vígjátékok és a szinglilét fogalma gyakorlatilag egybeforrt, de aligha rajzolódik ki valódi feminizmus a promiszkuitásban identitás találó (de ennek ellenére még mindig tipikusan a férfiak és a tradicionális női szerepek körül forgó világú) nők történetében. A Hogyan legyünk szinglik is ezt a vonalat képviseli első látásra, végül azonban minden elnagyoltsága ellenére is egy teljesen érett és életszerű üzenetet fogalmaz meg a témában, amely képes kimondani azt is, hogy egyedüállónak lenni nem az erős, független személyiség, de nem is a női princípium megtagadásának jelképe.
Jodie Foster filmje sok szempontból figyelemre méltó, a konkrét poszt tekintetében viszont leginkább az egyik mellékszálat érdemes alaposan szemügyre venni: a hőseink mellé álló szóvívő pálfordulása aligha meglepő, azonban ennek körülményei már annál inkább. A férfi felettesei által lenézett és semmibe vett, főnöke által pedig szeretőként is kihasznált nő valószínűleg sokak küzdelmét jeleníti meg, ebben a kontextusban pedig végső döntése is sokkal inkább a saját magáért kiállásról szól, mint a kicsinyes bosszúról.
Ami a Pénzes cápában egy jórészt jelentéktelen mellékszál, az a Cloverfield folytatásában a marketingblöfföket is felülíró karakterív. Miközben az egész internet egy-egy szuperhősmozitól várja az erős női karakterek megteremtését, J.J. Abrams tanítványai egy kis thrillerben tökéletes megoldották, ráadásul úgy, hogy nem egy erős, hanem egy erőssé váló hölgy történetét mesélték el - ami véleményem szerint egy sokkal példaképszerűbb motívum, mintha egy mindenkit szétzúzó szupernőt mutattak volna a nézőknek.
A lista végére érve megint azt kell tapasztalnunk, hogy a sorozatok ebben a tekintetben is megelőzték a filmvilágot, ugyanis az HBO sikerszériájának legújabb szezonja számos olyan karaktert és eseményt tartogatott, amelyek egyértelműen a női karakterek képességeire és fontosságára alapoztak. Daenerys, Sansa, Yara, vagy éppen Cersei (Lady Mormontról már nem is beszélve) immár a legkompetensebb alakjai George R. R. Martin világának, és sikeresen mutatták meg sokak számára, hogy van keresnivalójuk a nőknek egy olyan környezetben is, amelytől teljesen idegen a "gyengébbik nem" dominanciája.
Természetesen nem a Trónok harca és a Carol fog változásokat elindítani pl. az arab világban, de ha nem ezektől várjuk a megváltást, alapvetően azon sincs túl sok értelme vitatkozni, hogy közülük éppen melyik szolgálja jobban valaki ügyét. Ugyanakkor mindig, minden körülmények között hasznos, ha nemcsak az ideológiánk véleményvezére által kijelölt úton vagyunk hajlandók vizsgálni egyes mozgóképeket, hanem megpróbáljuk saját magunk értelmezése szerint is kivenni valamit belőlük.
