Akármennyire is bizonyítottak tavaly az Agymanókkal, a Pixar a szememben még mindig nem mosta le magáról azt a vádat, hogy történeteik egyre kevesebb eredetiséggel, valójában ugyanazt a formulát megvalósítva érkeznek. A klasszikus vált Némó nyomában második része esetében pedig azért is volt különösen is jogos ez az aggály, mert a Szörny Egyetem esetében már láthattuk, a stúdió hogyan áll ezekhez az évtizedek múlták elkészülő folytatásokhoz. Andrew Stantont azonban nem motiválta, hogy felülmúlja kollégáit, és különösebben még csak nem is erőlködött, hogy ne a mindenki kedvenceivel és a nosztalgiával megfűszerezett Pixar-futószalag filmet lássuk a Szenilla nyomában képében.

Amelyben film címével ellentétben Szenilla annyira nem is veszik el, hanem eszébe jut, hogy neki bizony vannak szülei és meg kell keresnie őket. Egy szerencsés flashbacken keresztül arra is rájön, hogy merre, így Némó és Pizsi társaságában hamarosan egy tengeri kutatóintézet / akvárium falai között köt ki, ahol a helyi, furábbnál furább vízi élőlények segítségével próbál ráakadni édesanyjára és édesapjára.

A legnagyobb különbség a stúdió kezdeti sikerszériája, illetve legutóbbi alkotásaik igencsak felemás sora között egyértelműen az, hogy történeteiket már valódi ellenfelek nélkül, kizárólag mechanikus akadályokra felépítve komponálják meg. És míg vannak történeteik, amelyeket ez különösebben nem hátráltat (Agymanók), például a Szenilla nyomában esetében már kifejezetten fárasztó, hogy a dramaturgia nagyjából összes mozgatórugóját az jelenti, hogy a halak hogyan jussanak el egyik medencéből a másikba. Ily módon pedig a forgatókönyv összes bonyodalma is nagyjából arra épül, hogy szereplőink vagy nem ott lyukadnak ki, ahol szeretnének, vagy nem találják meg ott azt, amit (akit) kerestek. Ha pedig már Andrew Stantonék sem tudták kibogozni a saját maguk készítette helyváltoztatási csomót, tartogattak ezekre az esetekre egy deus ex machinaként használt szárazföldi polipot, aki végeredményben mindig megoldja hőseink ilyen jellegű problémáit.

A mellékszereplők egyébként is halványabbak, mint az első részben, ugyan van köztük jó pár vicces figura, de a film a többségnek nem képes valódi karaktert adni, és kevés jellemvonásuk sem túl izgalmas. Miközben az absztinens cápák vagy a raszta teknősök még évtizedek múltán is emlékezetes és jellegzetes pontjait jelentik a Némó nyomábannak, itt olyan "forradalmi" ötletekkel sikerült előállni, mint egy rövidlátó cethal, vagy a már említett, egyébként fő vonásaként a szabadságtól betegesen rettegő polip. Ezt pedig nemcsak Szenilla nyomában humora és ötletessége szenvedi meg, de a mondanivalója is: Stanton eleve egy kissé közhelyes és semmitmondó üzenetet eszkábál össze hősei karakteríveiből, de miután sem a forgatókönyv szituációi, sem a mellékalakjai nem segítik annak kidomborítását, mindig egy-egy didaktikus fordulóponttal kénytelen továbbgördíteni azt.

Ezzel semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy a Szenilla nyomában gyenge darab lenne, a Pixarra jellemző színvonalat hozza, a Dínó tesónál például színesebb és humorosabb is, és elsődleges célközönsége, a gyerekek is szeretni fogják. Ugyanakkor már az Agymanók magasságaitól is elmarad, saját elődjéről nem is beszélve, és minden korrektsége ellenére bennem is azért van ilyen fájdalom, mert éppen a Némó nyomábant és társait jellemző szerethető, fantáziadús megközelítés veszett ki belőle. Úgyhogy ha már úgyis a nosztalgia lenne a fő érv a folytatás megtekintése mellett, valószínűleg mindenki jobban jár az első rész újranézésével.

7/10

A Szenilla nyomában teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán