A filmgyártásnak megvannak azok a jellegzetes alakjai, akiknek kapcsán sokunk számára megmagyarázhatatlan, hogyan nem tűntek még el a süllyesztőben. Egyiknek a hatalmas blöffjeit méltatják, a másik csak saját maga halvány utánzatát adja elő, a harmadik pedig igazából semmit nem is csinál. De természetesen azokról se feledkezzünk meg, akik csak simán szar filmeket készítenek. Úgyhogy elérkezett az idő, hogy kaviárban és homárban turkáló bloggerekként eltartott kisujjal, a maradék ujjakat felhasználva hangosan kifújjuk az orrunkból a felesleges nedveket, azaz megemlékezzünk ezekről az emberekről egy szokás szerint objektív toplista keretében. Alább következzen tehát a hosszas szerkesztőségi vita után kialakult összeállítás, amely nem feltétlenül tükröz sorrendiséget, sem a kollektív véleményünket (elhatárolódások majd kommentben):

Nicolas Winding Refn

Refn megmaradt világundorban szenvedő filmfőiskolásnak egész karrierje alatt, akinek derogál olyan filmet csinálni, amit rajta kívül más is ért. Ez nem azt jelenti, hogy filmjei mélyek vagy bonyolultak lennének, egyszerűen csak zavarosak és céltalanok, mélység helyett a mélység érzetét kommunikálják. Ez nagyjából a komplett európai művészfilmes mezőnyre igaz, de Refn-ben az a különleges, hogy klasszikus műfajrendezőket nyúl (Michael Mann, Mario Bava, stb.) interjúkban és a filmek körüli promócióban mégis megállás nélkül Alejandro Jodorowsky vagy Gaspar Noé nevével takaródzik. Ezzel a kommunikációval a filmjeit olyan kontextusba helyezi (vagy szeretné helyezni), ahová a filmek sajét jogukon nem kerülnének.  Mondjuk képzeljük el, hogy a Drive Cannes-ban nyit, de hiányzik a főcímről a külön köszönet Jodorowsky-nak, Refn pedig nem kukorékolja tele az interjúkat azzal, hogy ő csakis Jodorwsky filmeket nézett, és személyesen a Gaspar Noéval konzultált, mert az igazi művészek csak így felhívják egymást, és beszélgetnek Nagyon Komoly és Fontos Dolgokról. Ehelyett Refn elmondta volna, hogy kurvára imádja a 80-as évek akciófilmjeit, főleg a Michael Mann-től Az erőszak utcáit, és akart egy ilyen homage-flmet csinálni. Kapott volna díjat? Érdekelt volna bárkit a filmje? Ugyanúgy nem, ahogy mondjuk a zsigerien förtelmes Valhalla Rising sem érdekelt senkit. Refn nem csak túlértékelt, de idegesítően rossz rendező is, aki talán jobb filmeket csinálna, ha kihúzná a fejét a seggéből. (mocsariszorny)

James Wan

James Wan a horrorvilág bazári mutatványosa. Ezt nem csupán a cirkuszi hasbeszélő babák iránti fétise miatt mondom (Na, mi a közös a Fűrészben, a Halálos hallgatásban, és a Démonok közöttben? Pontosan, a baba!), hanem amiatt is, amit általánosan képvisel a műfajban. Filmjei szépen fényképezettek, vágásai pontosak, történetei csavarosak, zenéi hatásosak, tehát alkotásai első pillantásra a tökéletesség határát súrolják. Azonban, ha jobban belegondolunk a műveibe, rá kell jöjjünk: James Wan vagy ordas kliséket ismételget (lsd. Démonok között, Insidious 2), vagy ha valami eredetibb történettel áll elő, abból emlékezetes, de a józan észnek totálisan ellentmondó csavar sül ki (lsd. Fűrész, Halálos hallgatás). A rendező munkái külcsín és ijedős leányokon lemérhető hatás szempontjából kiválóak, ám „beltartalmuk” vagy lejárt szavatosságú, vagy erősen megkérdőjelezhető minőségű. Wan nem tudja megújítani a zsánert, csak - képletesen szólva - a fényezését polírozza, hogy szépen csillogjon. Igazából a mai horrorfilmes érát minősíti az a tény, hogy ilyen „parasztvakító” alkotásokkal valaki ennyire sikeressé válhat. Szomorú tendencia. (Werewolfrulez)

Terrence Malick

Hollywood egyik nagy különce nem tett le egyetlen igazán zseniális filmet sem az asztalra, mégis amikor nagy ritkán rászánja magát egy újabb alkotásra, egész Hollywood a kamerája előtt nyüzsög, egy cameoért egymást ölik a sztárok, és ha sikerül, akkor sem biztos, hogy belekerül a filmbe, mert a rendező hobbija az, hogy a vágóasztalon rendre óriási vérengzést végez. Vajon mi lehet a titka annak, hogy mégis igazi mesterként tiszteli mindenki? Talán Antonio Banderas jár a legközelebb az igazsághoz, aki azt nyilatkozta, hogy fogalma nincs, miről fog szólni a film, amelyben benne van, de mégis óriási megtiszteltetésnek tartja, hogy a rendezővel forgathat. Vagyis egy Malick - filmben benne lenni jól mutat az önéletrajzban, a marketingérték többet nyom a latban, mint a művészet. Az egyébként rendkívül ritkán forgató rendező az idén megtáltosodott, az elmúlt 10 évben összesen nem került annyi filmje moziba, mint idén fog, így talán végre megtudjuk, hogy tényleg megérdemelt-e a rendező az évtizedek óta tartó őrületes hype-ot. (FilmBaráth)

 Ridley Scott

A jó öreg Ridley Scott munkásságát kettő hasonlattal lehetne a leginkább leírni. Ebből az egyik egy kapkodó őrült lenne. Ő az, aki a tiszta időszakaiban, zseniként megrendezi minden idők legnagyobb alkotásait (A nyolcadik utas: a Halál, Szárnyas fejvadász, Thelma és Louise, A sólyom végveszélyben), amelyeket még évek múltán is csillogó szemekkel emlegetnek azok, akiknek részük volt ezen katartikus élmények bármelyikében. Ám kis idő múltán Scott elveszti kapcsolatát a külvilággal, és ekkor kerülnek ki kezei alól az olyan darabok, amik megnézésétől hányással és hasmenéssel kell orvoshoz fordulni (G.I.Jane, Gladiátor), vagy csak egyszerűen veszélyesen unalmasak (Mennyei királyság). A másik hasonlat azé, aki óriási tudással és tehetséggel van megáldva, ezt pedig hihetetlenül jó művein keresztül meg is mutatja a nézőknek, majd pedig Oscar-díjak és nagy bevételek reményében szörnyszülötteket hoz a világra. Az igazságra talán soha nem jöhetünk rá egészen, de remélem, hogy Ridley Scott életművét végignézve a kissé túlzó leírásom egy rövid bevezetőként szolgálhat életművéhez. Összességében tehát ő az, akinek soha nem bocsátjuk meg, hogy rendező lett belőle, de vissza sem akarunk menni az időben, hogy kitépjük a kicsi Scott kezéből a kamerát és két irgalmatlan nagy pofon után közöljük vele, hogy inkább legyen tűzoltó, hiszen akkor a legjobb filmek listája több filmmel lenne szegényebb. Egyébként egészen jó ellenpontot képez neki testvére, Tony Scott, aki egy-két nagyon erős próbálkozástól eltekintve (Tiszta románc) pontosan az a rendező, aki mindig a tisztes középszert hozza, és soha nem fogunk magunkban kárt tenni a filmjei alatt, de soha nem is fogunk évek múltán imákat zengeni róla (a Danger Zone poén szintjén azért szódával elmegy). (NY124)

Eli Roth

Eli Roth a kapcsolatok embere. Bele sem akarok gondolni, milyen lehet az, mikor valaki a hollywood-i kapcsolati és pénzügyi háló közepébe születik, mindenesetre Roth messzemenőleg kihasználja a lehetőségeit. Ezenkívül fantasztikus marketingkészséggel rendelkezik, így képes volt eladni magát, mint a horrorfilm új messiása, úgy, hogy összesen három filmet rendezett (most már négyet, de a The Green Inferno még nem elérhető). Három nem túl izmos filmet. A Kabinláz aranyos próbálkozás, mely lehetett volna igazán emlékezetes, nyomasztó horror, de Roth mindent bele akar zsúfolni a biohorrortól kezdve a főiskolás szexkomédián át a kung-fu paródiáig. A Hostel csak azt mutatja meg, hogy az amerikaiak mennyire félnek a világtól, ugyanakkor a film kizárólag a gusztustalan erőszak nyelvén képes megszólalni, utat engedve az évtizedet szennyező, totálisan unalmas torture porn műfajának (amit nem Roth talált fel, csak ő vezette be újra a mainstreambe). Szóval érthető, Roth miért túlértékelt: az önmaga által gerjesztett médiahiszti és személyi kultusz sajnos sokkal finomabban munkált és szórakoztatóbb, mint a filmjei. (mocsariszorny)

Tim Burton

Mi felnőttünk, a csodagyerek viszont nem. Ugyanazt a nótát fújja sok éve már, és a legrosszabb, hogy már nem is fáj, csak vállat von az egykori rajongó az újabb film láttán, és már csak szíve legbelső odújában hiszi, hogy lesz még egy olyan csoda, mint a Batman - A denevérember (ami e sorok írójának véleménye szerint a legjobb darabja a bőregér-sorozatnak), vagy az igazi szakmai csúcs, a Nagy hal, amely egy zseniális látomás az életről, olyan filozófiai mélységgel, amelyről ma már el sem hisszük, hogy létezhet egy Burton-filmben. Anyagilag nincs probléma, a mozik hozzák a producerek elvárásait, megszokásból jelölgetik díjakra is az újabb alkotásokat, de az Éjsötét árnyék szánalmas középszere után nincs nagyon miről beszélni, Hollywood egy újabb zseniális tehetséget zárt iszonyat pénzzel és hatalmas, de üres hírnévvel járó ölelő karjai közé. Vérző szívvel bár, de azt kell mondanom, hogy az Ed Wood rendezője már csak a régi szép idők emlékéből él, és mivel nagyon jól, nem sok reményt látok arra, hogy még egyszer katarzis-közeli állapotba kerülök Burton legújabb munkájának láttán. Marad a régi kedvencek rongyosra nézése, és az életmű újabb, egyre gyengébb darabjainak száműzése az életünkből (FilmBaráth)

David O. Russell

Sokféle mód van arra, hogyan készítsünk minimális erőfeszítéssel Oscar-győztes filmet, azonban David O. Russellnél tökéletesebben még senkinek nem sikerült elsajátítania ezt a mesterséget. Annál pedig jobb fokmérője nincs is a túlértékeltségnek, hogy valaki milyen magabiztossággal ugorja meg a világ legtúlértékeltebb díjának mércéjét. Russell igazából évek óta mást sem csinál, mint lefogyaszt/átalakít sztárokat, ír nekik egy őrült karaktert... bocsánat, nem is ír nekik, hiszen alkotásainak nagy része improvizációból áll, vagyis inkább abból, hogy produkáltatja a színészeket a kamera előtt. Ennek eredménye pedig szinte kivétel nélkül Oscar-jelölésekben/díjakban jelentkezik, szóval némiképp érthető is, miért választja rendre ezt a megoldást. Persze ez nem azt jelenti, hogy a Napos oldal vagy az Amerikai botrány ne lennének szórakoztató filmek, viszont ezzel még nagyjából annyi jogosultságuk van különböző díjakra, mint az Anchormannek vagy a Másnaposoknak. (danialves)

George Lucas

George Lucas az a forgatókönyvíró és producer, akire valamilyen apropó folytán mindenki elsősorban rendezőként hivatkozik. Ám ha a szemfüles filmfüggő utánajár a munkásságának, észreveheti azt, hogy a több mint húsz filmből amin dolgozott, mindössze hatot jegyez rendezőként. Ezekből az első két filmje, a THX 1138 és az American Graffit igencsak felejthető alkotások. A maradék négy pedig azok a Star Wars darabok, amiket ő vezényelt le. Ezek közül a három legújabbat inkább jobb elfelejteni, a régi trióból pedig a legelső, az Új remény fűzhető az ő nevéhez. Ez utóbbi rendezés szempontjából teljesen korrekt munka, ám a sorozatból nem a legjobb. Ugyanis véleményem szerint az azt követő két rész, amelyek forgatását nem George irányította, ilyen szempontból jobbnak bizonyultak. Tehát Lucas úr azon elhatározása, hogy rendezői székét átadja másoknak és inkább a háttérből dolgozik ötletgazdaként, legjobb döntéseinek egyike. Ám pont emiatt, mint a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője, sajnos nem tarthatjuk nyilván. (Razzul)

Robert Rodriguez

Rodriguez tipikusan az a rendező, akinek ha volt is valami egyedisége – megjegyzem, szerintem nem – akkor azt is aprópénzre váltotta az utóbbi években. Bár van egy-két valóban erős darabja (pl. Sin City, Desperado), filmjeinek többségét vagy összecsapott próbálkozások, vagy a gyerekeinek készített szánalomtengerek „ékesítik”, a Machete-„szériában” pedig az emésztőgödör széléről összekapart elemekkel próbált házalni, mérsékelt sikerekkel. Rodriguez egy olyan direktor, aki próbálja azt a látszatot kelteni, hogy mindig valami nagyon egyedi filmmel készült, azonban a képsorok lepörgése közben ezek a „művek” – tisztelet a kivételnek – csak erőltetett műviséget, összetákolt dramaturgiát és irritáló poénokat tárnak a nézők elé. A jobb filmjeiben pedig még ennyi tartalom sincs. (FroG)

Judd Apatow

Apatow filmjeivel nem is igazán az a baj, hogy rosszak vagy kínosak lennének, hanem hogy fárasztóan hosszúak és humortalanok, ez pedig nagyjából a két legnagyobb bűn, amit egy vígjáték elkövethet. De amivel igazán kiérdemelte a szereplést ezen a listán, hogy nem elégedett meg annyival, hogy rendez 2-3 középszerű komédiát, hanem mintha osztódással szaporodna, kinevelte saját kis másolatait Evan Goldberg vagy éppen David Gordon Green képében. Így még más túlértékelt rendezőkből jó esetben két év alatt kapunk egy adagot, Apatow szelleme akár évi 2-3 alkotásban is továbbél. Így aztán szinte lélegzetvételhez sem jutunk az olyan apatowizmusoktól, mint a Rogen-Hill-Franco trió erőltetése (ugyanabban a szerepben), az évekkel ezelőtt lejárt füvezős poénok és a magát intelligensnek gondoló történet miatt két órásra nyújtott játékidő. Az emberiség egyetlen reménye, hogy tanítványai előbb nőnek túl rajta, mint hogy utánpótlást tudjon számukra gyártani, Green például már a Joe-hoz hasonló filmeket rendez, Nicholas Stoller pedig idén egy igazán humoros vígjátékkal rukkolt elő a Rossz szomszédság képében. (danialves)