Szinte örökös vita tárgya, hogy tartható-e például a vígjáték egyenértékűnek más műfajokkal, csak mert nem tud olyan mélységet és tartalmat szolgáltatni, hanem csak a szórakoztatásra törekszik. Bár én sosem láttam értelmét a műfajok ilyetén történő rangsorolásának, ezúttal valami átragadt rám ebből a szemléletből: a Rossz szomszédság ugyanis hiába valósítja meg remekül a szórakoztatás részét, nekem mégis maradt egy minimális hiányérzetem.
Kelly és Mac Radner (Rose Byrne, Seth Rogen) épp, hogy csak kezdenek belerázódni a kertvárosi életbe, amikor új szomszédokat kapnak. Méghozzá nem mást, mint egy tipikus, görög betűs, egyetemi buli diákszervezetet. A kissé beszürkült életű pár eleinte saját fiatalsága újraélését látja az új szomszédokban, azonban a diákság zajszennyezése óhatatlanul is konfliktus forrásává válik. Amiben nem lesz egyszerű zöldágra vergődni, ugyanis a szervezet elnöke (Zac Efron) mindenáron az év legemlékezetesebb buliját szeretné összehozni a szemeszter végéig. Ezzel pedig egy végeláthatatlan háború kezdődik el a szomszédok között.
Az "iszunk-hányunk-belefekszünk" életet élő egyetemistákkal foglalkozó zsáner már jócskán túl van a zenitjén, így aztán igencsak kockázatos volt egy ilyen témájú filmbe belefogni, de a bulizó fiatalok összeeresztése a nyugodt kertvárosi életet preferáló párral egy kifejezetten jó ötletnek bizonyult. A két szál folyamatosan szállítja a kellő változatosságot, és így még abba sem futnak bele az írók, hogy túlságosan sokat foglalkoznának karakterfejlődésekkel vagy a történet lekerekítésével. Nicholas Stoller korábbi rendezése, a Lepattintva például abszolút ebbe a hibába esett, azonban a direktor ezúttal egy elképesztően kiegyensúlyozott és hangulatos produkciót tett le az asztalra. A remek soundtrack másodpercek alatt megteremti mindig a bulihangulatot, tökéletes ritmusban érkeznek a sztori fordulópontjai, a remek mellékszereplők, és természetesen mindezzel együtt a poénok is. Ugyan sokszor a Seth Rogen - Rose Byrne páros jelenetei kínos túlimprovizáltságba fordulnak (Amerikai botrány után szabadon), Rogen pedig minden vágyam ellenére is még mindig ugyanazt a karaktert hozza, amit már évek óta játszik. (És őszintén megvallva, legyen akármilyen frappáns a magyar szöveg, esélye sincs az amerikai szleng érzékletes átültetésére.) De például a rengeteg filmes utalás zsenialitása messze kiemelkedik az alkotásból, így ilyen tekintetben is egyforma a mérleg két serpenyője.
Ellentmondásos talán, de nekem pont az a történetiség hiányzik a filmből, amit pozitívumként jegyeztem fel: néhány mondat szintjén remekül lebegtetnek be olyan belső konfliktusokat, mint hogy a gyereknevelés sem fenékig tejfel, vagy hogy az egyetemen néha tanulni sem ártana a folyamatos piálás és drogozás mellett. De ezt végül egy huszárvágással elintézik azzal, hogy mindenki rájön, ő tulajdonképpen jól érzi magát így, ez pedig egy elég furcsa befejezést kölcsönöz a filmnek. Nem vagyok benne biztos, hogy jól sült volna el a szórakoztatás rovására egy kicsit több tartalmat tenni a produkcióba, azonban a nagyon kevés ilyen jellegű jelenet sem ment a humor rovására, így végül egy kicsit mindenképpen elpocsékolt lehetőségnek érződik.
De végül is abban, amit vállalt, gyakorlatilag tökéletes a film: egy másfél órás humorbomba, erős atmoszférával, különösebb bukdácsolás vagy megálló nélkül. Úgyhogy ha valakinek nincs is ennél komolyabb igénye, akkor az már biztosan remekül fog szórakozni, de csalódás valószínűleg a többieket sem éri majd.
8/10
