Vannak filmek, amelyeknek hatalmas klasszikussá kellene válniuk, de egy kisebb csoport rajongását leszámítva gyakorlatilag még csak nem is érdekelnek senkit. Aztán vannak filmek, amelyekre úgy dobálják a "nézhetetlen" jelzőt, mintha ezek az emberek soha a közelébe sem mentek volna egy Adam Sandler-Rob Schneider koprodukciónak. Az Anchorman pedig abban a "szerencsés" helyzetben van, hogy mindkét kategóriába beleesik, és ezek mellett még ráadásul egy kiváló vígjáték is.
A 70-es évek San Diegojában az emberek még elhittek mindent, amit a tv-ben láttak, a nők nem lehetett riporterek, és a hírolvasók valódi ikonok voltak. Közülük is a legnagyobb volt Ron Burgundy (Will Ferrell), aki meglehetősen bizarr csapatával (Paul Rudd, Steve Carrell, David Koechner) uralta a hírek világát. Ez azonban hirtelen veszélybe kerül, amikor a csatorna formabontó módon Veronica Corningstone (Christina Applegate) személyében egy női riportert alkalmaz. Ráadásul a rivalizálást Ron számára igen hamar gyengédebb érzelmek váltják fel.
Ha be kellene mutatnom, mennyire kultikus műről van szó, elég csak megnézni, hány mémet eredetezhetünk ebből a darabból. Még az ilyen szempontból szintén erős Office Space sem tudja megközelíteni azt a szintet, ahányszor - a filmet sokszor nem is ismerő - internetezők idézik ezt az alkotást. Ez pedig nem véletlen: ez a produkció vonultatja fel minden idők legelvetemültebb gegjeit, napjaink legjobb komikusainak asszisztálásával. Legalábbis részben ezt teszi.
Ugyanis az Anchorman kizárólag azért nem lehet a tökéletes vígjáték, mert túlságosan is tökéletes film akar lenni. A szatirikus-társadalomkritikus kiszólások, a koherens történet és a karakterfejlődés hiába számítanának alapvetően pozitív tényezőknek, ezúttal csak elveszik a teret attól az ökörködéstől, ami miatt naggyá tudott válni. Mintha a film legalábbis szégyellné önmagát, és mindenáron értelmesebbnek akarná mutatni magát annál, ami. Márpedig visszanézve inkább emlékszünk majd Ed Harken telefonbeszélgetéseire, a Fekete Párduc parfümre vagy az azóta mémmé vált mondatokra, mint Ron Burgundy megváltástörténetére.
Ennek megfelelően a végeredmény kifejezetten kiegyensúlyozatlan, azonban a csúcspontjai bőven kiadnak egy remek vígjátékot. Márpedig végső soron azért mégiscsak ez lenne a lényeg, még ha ezt a film maga sem akarja teljesen belátni.
8,5/10