1. rész: A 10 legkreatívabb posztapokaliptikus film
2. rész: 10 zombifilm, amit látnod kell
Itt az ideje, hogy nagy lendülettel felrúgjam az idáig lefektetett szabályaimat: míg az eddigi összeállításokban kínosan ügyeltem arra, mi számít posztapokaliptikusnak és mi nem, ezúttal csupa olyan darabot választottam, ami ilyen vagy olyan okokból csakis nagyon erőltetett módon mondható annak. A skála egyik vége, amikor az atmoszféra hasonlít megszólalásig a műfaj tipikus darabjaira, lesznek olyan produkciók, amelyekben a világvége csak egy adott helyszínre vagy a történet valamelyik idősíkjára korlátozódik mindössze, és jelen lesz a másik véglet is: amikor egy mű a szó szoros értelmében posztapokaliptikus, ugyanakkor hangulatában, paneljeiben sokkal jobban megjelennek más zsánerek.
Fertőzés (2011)
(Kritika)
Bár történeti szempontból ez egy klasszikus katasztrófafilm, a játékidő második felében könyörtelen hitelességgel villantja fel a világvége utáni hangulathoz elengedhetetlen kihalt utcákat, hullahegyeket, és a kapuban puskával üldögélő túlélőket. Éppen ezért helyenként nagyon messzire szakad már a rendező Steven Soderbergh az átlagos járványos katasztrófákról, és egy sokkal mélyebb és erősebb húrokat pengető elbeszéléssel már a posztapokaliptikus darabok territóriumára vándorol.
Felhőatlasz (2012)
(Kritika)
A legtöbb műfajon belüli alkotás a katasztrófa után napokkal, évekkel, esetleg évtizedekkel foglalkozik, ellenben David Mitchell műve és a belőle készült film több, mint egy évszázaddal későbbre kalauzol el minket. Egy olyan helyre, ahol az élet az ókor kezdetén jellemző technológiai és kulturális szintre süllyedt le. Akármennyire is jónak tartom a Felhőatlaszt, ez lenne az az egy történetszála, amelytől még azt sem bántam volna, ha ez tölti ki az egész alkotást.
A hosszú út hazafelé (2013)
(Kritika)
Mindannyiunk számára megvannak azok a filmek, amelyeket akármennyire is szeretünk, egy perc erejéig nem tudnánk újra leülni eléjük, nálam pedig ez a török produkció érte el leginkább ezt a hatást. (Más kérdés, hogy az egy évvel ezelőtti Titanic-vetítés óta sem lehet fellelni sehol, szóval a veszély nem fenyeget.) Éppen ezért bár a sztorinak semmi köze a világvégéhez, hiszen történelmi környezetben játszódik, annyira zsigeri és nyomasztó módon képes ábrázolni egy teljesen reménytelen és szétesett világot, ahogy azt talán egy posztapokaliptikus film sem.
Pandorum (2009)
(Kritika)
Annak ellenére, hogy a szó szorosan vett értelmében a Pandorum a világvége után játszódik, előbb jutna eszünkbe róla az Alien, mint a Mad Max. De ha jobban belegondolunk, az évek óta magára hagyott űrhajó a maga kis mikrokozmoszában pont ugyanolyan posztapokaliptikus állapotokat alakított ki, amelyek az egyedi helyszínnek hála rengeteg sajátos és lenyűgöző vonást kaptak. És nem csak ezért minden idők egyik legalulértékeltebb sci-fije.
Wall-E (2008)
Egy Pixar-filmet leginkább kínos viccelődés társaságában illene prezentál egy posztapokaliptikus összeállításban, de a Wall-E-ben ráadásul (spoiler) szó sincs világvégéről, "mindössze" bolygónk pusztulásáról. Minden bizonnyal azonban ez a "mindössze" szó az, amitől annyira kellemetlen és húsba vágó a mű világképe, amely kannibál hordák és reménytelen pusztulás nélkül is képes elérni, hogy (a zseniális élmény ellenére) kényelmetlenül feszengjünk a székünkben.
Equilibrium (2002)
(Kritika)
Jellegében itt is csak a 60-as, 70-es sci-fi klasszikusai által ihletett disztópiáról van szó, de mivel az Equilibirumnak fontos eleme a III. világháború romjaira épülő társadalom, alapvetően ettől az örökségtől sem lehet elvonatkoztatni. Na meg a hazai szemnek nagyon is ismerős lakótelep- és laktanyamaradékok által jelentős részben dominált képi világot sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amely remek kontrasztot nyújt a film mesterséges metropoliszával szemben.
Right At Your Door (2007)
Hatásában itt a legkisebb a katasztrófa: mindössze Los Angeles esik neki áldozatul, azonban ez a film akkor sem alakult volna másképpen, ha ez nem így lenne. És bár nem mondanám kifejezetten érdekesnek és izgalmasnak ezt az alkotást, a morális dilemmáiban ezzel szemben nagyon kreatív tud lenni - éppen ezért biztos vagyok benne, hogy egy nehezen feledhető filmélménnyé fog válni a végére.
Monsters (2010)
(Kritika)
Mindenki azt gondolja, az idegenek valamilyen intelligens létforma képében fognak eljönni hozzánk, de Gareth Edwards megmutatta, hogy néhány kártevő is tud elég bajt okozni. A rendező hipsztersége abban is megjelent, hogy nem igazán foglalkozott azzal, hogy egy pörgős akció-horrort hozzon ki ebből a koncepcióból, inkább egy nagyon részletes és élő világ felfedezésére használja fel a játékidőt. Ehhez a nagyon egyedi élményhez pedig bőven elég, sőt, talán még szükséges is, hogy csak Mexikó egy részére terjedjen ki a fertőzött zóna.
A holnap határa (2014)
(Kritika)
Az idegeninvázióba ebben a műben sem pusztult bele az egész világ (habár ez pl. a franciákat kevéssé vigasztalja), éppen ezért Doug Liman rendezése elsősorban a klasszikus űrlényháborúkat idézi. Ugyanakkor a produkció utolsó harmadának meghatározó eleme a földönkívüliek által véghez vitt pusztítás, és az ennek nyomán hátramaradt környezet, amely jó pár maradandó pillanattal tudott szolgálni.
12 majom (1995)
Terry Gilliam klasszikusa kapcsán egyértelmű, hogy csak félig mondható posztapokaliptikusnak, de még így is ér annyit, mint azok a művek, amelyek teljes mértékben egy ilyen világban játszódnak. Ugyan a film inkább intelligens, mint katartikus, de Brad Pitt egyik legzseniálisabb alakításától kezdve a végső fordulatig kismillió olyan elemet lehetne mondani, amelyek naggyá teszik a 12 majmot.
Most pedig itt a lehetőség olvasóim számára, hogy az eddig meglehetősen gyéren pedzegetett műfaji kötözködés végre teljes gőzzel tombolhasson, úgyhogy ne habozzatok leírni, (miért vagyok hülye, balfasz stb.) miért nem gondoljátok egyik vagy másik filmet idevalónak, vagy akár azt is, hogy melyik az az alkotás, amelyet rajtuk kívül senki sem gondolna posztapokaliptikusnak. Jövő hétre pedig azok maradjanak, akik nem feltétlenül ragaszkodnak ahhoz, hogy egy film színvonalas legyen.