Mivel az Eragon kimaradt, így ez volt az első Paolini-könyvem, így nem tudtam, mire számítsak. Az már az első rész elején feltűnt, hogy a szerző hosszú eposzok írásához szokott, mert nagyon lassan építkezik a szöveg. Talán túlságosan is, ezért nehezen rázódtam bele az olvasásba, de aztán beindultak az események, és onnantól kezdve vitt magával a történet.

A fülszöveg eleve nem árult zsákbamacskát, így nagyjából azt kapja az olvasó, amit elvárhat egy ilyen kötettől.

KIRA NAVÁREZ MINDIG IS ÚJ ÉLETFORMÁK FELFEDEZÉSÉRŐL ÁLMODOZOTT.
DE MOST EGY RÉMÁLOMBAN ÉBREDT.

Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.
A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye…

A beharangozó utolsó mondata különösen tetszett: „Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.” E kitételt nagyrészt teljesíti is, mert a regény minden erénye röviden összefoglalható ebben az egy mondatban.

Mélyebben nézve a művet, – mert szerencsére van mit – a szerző elég teret hagy a története kifejtésére, olyannyira, hogy a magyar kiadás (akárcsak az olasz és a német) két kötetben jelent meg. A szálak legjava el is lesz varrva, kivéve a kötet egy aspektusát, így a történet akár folytatható is. Bár ez nem véletlen, mert egy sorozat – Fraktálverzum – első része. Viszont ez nem látszik rajta, mert nem sorozatnyitó kötetként kezeli a szerző, hanem inkább önálló regényként, ezért néhol már-már túlmagyaráz, és nagyon törekszik az összes szál lezárására.

A kötet nyelvezete olvasmányos, szépen megfogalmazott, különösen a párbeszédek ötletesek, főleg az idegenek kommunikációja. A szagalapú nyelvük ötletesen lett megalkotva, jobban szerettem olvasni, mint az emberi párbeszédeket, mert mindegyik kreatív volt és váratlan. A nyelv mögött pedig megismerkedhet az olvasó az idegen faj, a proteidák az emberekétől gyökeresen eltérő gondolkodásmódjával. Érzésem szerint ezt a fordításnak is sikerült visszaadnia.

A történet háttérvilágát áthatja a sci-fi- és a horrorelemek egyvelege, megfűszerezve egy galaxisokon átívelő kalanddal, ami az űroperák sajátja. A tudományos háttere eléggé kidolgozott, de nem annyira, hogy igazán hard sci-finek lehessen nevezni, így azok is bátran belevághatnak, akik nincsenek oda a tudományos leírásokért. Ami viszont benne van, az szükséges a felvázolt világ megértéséhez és a történések elképzeléshez, akárcsak a kötetek végi függelék is, ami kapóra jöhet, ha az olvasó menet közben elakadna a regényhez kitalált információk között. Bár ez utóbbit a kötet általában áthidalja, hála Paolini elsőrangú világépítésének.

A szerző képzelete szinte határtalan, legalábbis erről árulkodik a részletgazdag univerzum, amit felépített. Olyan jövőt ábrázol, amiben 2257-re a földi civilizáció már kirajzott a világűrbe, távoli bolygókon telepedett le, idegen lényekkel lépett kapcsolatba és ősi rejtélyek nyomaira bukkant. Mindezt dúsítják a fentebb már említett függelékek, amik szószedetet és a világhoz íródott tanulmányokat is tartalmaznak. Emellett az első kötetben minden nagyobb részegység végén térképek és a bolygók egymáshoz való elhelyezkedése látható, így nagyjából elképzelhető egymáshoz viszonyított távolságuk. A második részben inkább fekete fehér képek vannak az űr egyes objektumairól.

Az alapok tehát megvannak, de a történetvezetéssel néhol akadtak gondok. A cikk elején már említettem, hogy Paolini eposzi történetekhez szokott, így néhol nagyon túlír, és túlságosan, már-már önismétlően fejt ki egyes eseményeket, míg más, esetenként létfontosságú dolgokat alulír. A történetív vezetése során gondjai akadtak az arányokkal, amitől csúszkál az információadagolás. Ennek ellenére a cselekmény végig nagyon izgalmas, az ijesztgetős részek kellően hátborzongatóak. Kiválóan megteremti a baljóslatú, sötét atmoszférát; e tónus majdnem a kötet végéig meg is marad, de aztán a végén megcsillan némi fény is a sötétségben, így nem annyira reménytelen a lezárás, inkább keserédesnek mondanám.

A szereplőket hamar meg lehet kedvelni, főleg a főszereplőt és az őt szállító űrhajó legénységét, így a rázósabb jeleneteknél lehet értük izgulni. Ehhez azonban jólsikerült karakterábrázolás kell, amiben Paolini nem hibázik. Érdekes háttértörténetű, esendő, árnyalt karaktereket sorakoztat fel. Ugyan nem szövi mindenki szálát tökéletesen, de élmény róluk olvasni, és akármeddig folytatná az ember. Legalábbis én így voltam ezzel.

Az Álmok a csillagok közt egy jól kidolgozott, gazdag világú űreposz, ami néhol ugyan túlírt vagy éppen alulírt, de mindemellett kalandos szórakozás. Nem világmegváltó, korszakalkotó mű, de érdemes elolvasni a szerethető karakterei és az érdekes, részleteiben kidolgozott világa miatt. Mindent egybevetve egy világokon átívelő különleges utazás.

8/10

A könyvet az Európa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.