Előző maratoni hosszúságú posztomban már kellően kiveséztem a 2016-os filmes évet. Szót ejtettem a legfájóbb csalódásaimról, a legkellemesebb meglepetéseimről, és arról is, hogy melyik volt a kedvenc animációs vagy éppen science-fiction filmem. Így, hát nem maradt más, hátra, minthogy végre megemlékezzek a legjobbak legjobbjairól. Szóval minden további fölösleges szótépés nélkül, következzen a 16 kedvenc filmem 2016-ból. (A listára azon filmek közül válogattam, amelyek hazánkban idén váltak először elérhetővé. Ebbe egyaránt beletartoznak a hagyományos mozibemutatók, a fesztivál vetítések és azon filmek is, amelyek csak virtuális úton jutottak el tavaly hozzánk.)
Zsigerekig hatoló, elképesztően izgalmas és brutális élmény volt ez a (horrorba) hajló thriller. Kényelmetlenül realista erőszak ábrázolásával, gondosan épített feszültségével és a nagyszerű színészeivel (Anton Yelchin halála hatalmas veszteség, nyugodjon békében!) a Green Room az év egyik leginkább torokszorító filmje volt. Bár tartalmában talán nem ért fel Jeremy Saulnier előző rendezéséhez, a zseniális Blue Ruin-hoz, ám kíméletlen (de mindvégig valósághű) kegyetlenségében és izzasztó feszültségében könnyedén felülmúlta azt.
Adva van egy önálló, független thriller, amire rányomják egy ismertebb franchise címét, és ezután szinte csak ezzel reklámozzák. Hogy most ez zseniális marketing húzás, vagy a nézőket átverő pofátlanság, az igazából nem is érdekel. Sőt, azt mondom, ha az kell, ahhoz, hogy ilyen remek, kisebb költségvetésű zsáner filmek is sikeresek legyenek, akkor tőlem nyugodtan pakolják rá a híres brand logóját. A Cloverfield Lane 10 ugyanis egy önmagában is remek, nagyszerű színészek és rendezés által hajtott, roppant feszült paranoia thriller. Ráadásul azon kevés eset egyike, ahol Abrams mystery box gimmickje nemhogy nem idegesített, hanem még szolgálta is az élményt.
14. Tiszta szívvel
Mint fentebb is írtam, idén kivételesen sok jó magyar filmhez volt szerencsém, közülük pedig Till Attila filmje tetszett a legjobban De a Kút és az Ernelláék Farkaséknál sincsen sokkal lemaradva). Ami már csak azért is ért kellemes meglepetésként, mert látatlanban ettől féltem a legjobban, hiszen ha fogyatékosság egy kifejezetten kényes téma, és nagyon könnyű azt giccsesen feldolgozni (legyen szó akár a „bármire képes lehetsz” hazugságától, akár egy „könnyzacskóinkat megerőszakoló nyomor-pornóról”). Ám legnagyobb meglepetésemre a Till nem pusztán ízlésesen, de egészen formabontóan nyúlt a témához. Hiszen a Tiszta szívvel tulajdonképpen egy kiváló humorral rendelkező akció-vígjáték, amelynek történetesen mozgássérültek a főszereplői. Bár a film végső csavarját már kissé fölöslegesnek éreztem, ettől függetlenül is egy kifejezetten egyedi és meglehetősen szórakoztató filmélménnyel gazdagodtam.
13. Rendes fickók
Nincs itt semmi különösebb látnivaló: a Rendes fickók egy vérbeli Shane Black-film. Sőt, talán az író, rendező egyik legjobb és legkiforrottabb alkotása. Szerethető karakterek, remek színészek (akik közt nagyszerű az összhang), frappáns szövegek, kiváló – szatirikus/fekete - humor, roppant hangulatos atmoszféra illetve az előző filmjeinél valamivel fókuszáltabb cselekmény. Egy felhőtlenül szórakoztató feel-good akcióvígjáték/buddy-comedy. Érhetetlen számomra, hogy egy ennyire szerethető film, hogy bukhat meg a pénztáraknál, amikor mindenki éppen a 80-as/90-es évek filmjeit sirják vissza, és akkor jön egy pontosan olyan film, arra meg nem mennek el a nézők. Nem értek én már semmit.
Bár ahogy fentebb is írtam a Marvel filmeket is élveztem, az idei blockbuster szezonból számomra mégis a (tízen)harmadik Star Trek filmnek sikerült kiemelkednie. Pedig féltem tőle, hogy Justin Lin, majd még inkább eltávolítja a brandet, annak lényegétől és egy űrbéli Halálos Iramban-t rendez, ám érdekes módon ennek épp az ellenkezője történt. A lehető legnagyobb dicsértetnek szánom, amikor azt írom, hogy a Star Trek Beyond, olyan, mintha a klasszikus sorozat másfél órás epizódja lenne. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis a Star Trek: The Original Series sosem volt unalmas. Hiszen bár megjelentek benne fontos morális és filozófiai problémák, ezek mellett mindig ott volt a kaland is. (Nem véletlen, hogy Roddenberry maga is az „űrwestern” jelzőt használta rá). A sorozat hajtóereje azonban mindig is a főszereplő „szentháromság” (azaz Spock, Kirk és Bones) közötti kémia adta, és ezt Lin is érezte, akinek úgy sikerült tető alá hoznia egy látványos (de visszafogott), humoros és jó tempójú akció-sci-fi-t, hogy közben a karakterei (belső) útkeresésére koncentrál. Persze igaz, hogy az Idris Elba által játszott fő gonoszban rejlő potenciált nem sikerült teljesen kihasználni és a szokásos bosszú motiváción sem sikerült túllépni, ám ettől függetlenül a Star Trek Beyond így is a nyár legszerethetőbb szuper mozija volt.
11. Swiss Army Man
Az év legabszurdabb filmes alapötletet díjára pályázhatna (és könnyedén megnyerné azt) a Daniels művésznevű rendezőpáros első egész estés filmje. A Daniel Radcliffe által játszott fingó hullát is felvonultató kaland-dramedy, azonban jóval több, mint egy 90 perces fingós vicc. Egy meglehetősen érzelmes és tartalmas film, ami nagyszerűen mesél nekünk az emberi kapcsolatok különféle formáiról, és arról, hogy mennyire túlhájpolt dolog „normálisnak” lenni.
10. Spotlight: Egy nyomozás részletei
Tom McCarthy filmje igazi régi vágású nyomozó történet, ami már-már dokumentarista, minimalizmussal rekonstruálja egy kitartó újságíró brigád küzdelmét, hogy felderítsék az egyházban jelen lévő pedofíliát. Tipikusan olyan film, ami már a témája miatt is fontos lenne, és bár a Spotlight-ban nincsenek bravúrosan újszerű megoldások, éppen olyan magas minőségben prezentálja ezt a kényes témát, ahogyan azt illik. Egy elegánsan eljátszott és megrendezett alkotás. McCarthy példás önuralomról tesz tanúbizonyságot, amikor filmjében egyaránt sikerül a giccstől és az egyház túlzásba eső démonizálásától is tartózkodnia. Méltón örökíti meg (tényleges értelemben vett) hőseinek történetét.
Amikor először halottam, hogy film készül Apollo Creed fiáról fáradtan legyintettem. Gondoltam, csak egy újabb fölösleges és érdektelen folytatás/reboot lesz, amit legjobb esetben is csak a nosztalgia miatt lesz érdemes megnézni. Hatalmasat tévedtem. Coogler filmje ugyanis abszolút méltó folytatása a Rocky sorozatnak. Egyfelől gyönyörű hattyúdal Stallone számára (élete egyik legjobb alakítását nyújtja), másfelől érdekes parafrázisa az eredeti filmnek, harmadrészről pedig egy önmagában is élvezetes, izgalmas, mesterien megírt és rendezett sport dráma, nagyszerű új karakterekkel. (Ennek ellenére érzem úgy, hogy nem kéne ezt folytatni, ugyanis ez egy nagyon szép kerek egész történet, de ki tudja, ha rajtam múlik ez sem készül el, és az fatális hiba lett volna.) A tavalyi Oscar egyik legnagyobb bűne volt, hogy mind az író/rendező Ryan Coogler-t, mind pedig a főszereplő Michael B. Jordan-t mellőzték a jelöltek közül.
8. A szoba
Katartikusan erős dráma anyaságról és arról, hogy miként lehet újrakezdeni egy elmondhatatlan tragédia után is újra kezdeni az életünket. Valóságos érzelmi hullámvasút: helyenként feszült, olykor szívszorító, máskor pedig aranyos. Mindezt tetézi az elképesztően tehetséges főszereplő páros: Brie Larson alakításáért jogosan vihette haza az aranyszobrot, Jacob Tremblay pedig az év felfedezettje.
7. Hasonmások (Los Parecidos)
Na, ez az a film, amit egyetlen egy másik év filmjei listán sem fogtok megtalálni, legfőképpen azért mert nagyon kevesen láthatták. Nekem a Titanic fesztiválon volt lehetőségem megtekinteni, és bár a kis számú közönségből voltak, akik elhagyták a termet, én tartom magam ahhoz, hogy Isaac Ezban filmje egyfelől zseniális megidézése a 60-as évek sci-fi horrorjainak (Night of the Living Dead, Invasion of the Body Snatchers), másrészről pedig letaglózóan zseniálisan mesél az identitásról, és arról, hogy miként látjuk egymást és magunkat. Persze ez egy ízig-vérig B film, alacsony költségvetéssel és nem túl erős színészi játékkal, ám amellett, hogy vigyorogva néztem végig, teljesen sikerült lenyűgöznie. Máshogy mentem ki a teremből, mint ahogy érkeztem, és ha ezt egy film képes elérni, az már nem lehet rossz a szememben. Ennél többet, viszont nem írnék, mert ez is olyan film, ami akkor üt igazán, ha keveset tudsz róla (én is csak egy pár soros, homályos szinopszist olvastam, az még belefér). Nagy kár, hogy azóta sem vált, sehol sem elérhetővé.
6. A meghívás
Ha 2016.-ot egy filmes műfajjal kéne társítanom, akkor minden bizonnyal a thriller lenne az. Sok remek darabot láttam az elmúlt év során, de egyik sem volt rám olyan hatással, mint Karyn Kusama filmje. Nem láttam még egy ilyen thrillert, ami ennyire pontosan képes megvezetni a nézőt (legalábbis engem). Úgy tart folyamatos bizonytalanságban, hogy végül csak abban a pillanatban áll össze neked is a kép, amikor a főszereplőnek. Ez már önmagában is hatalmas bravúr, de Kusama ezt még képes azzal is megdobni, hogy filmje nem holmi olcsó paráztatás, hanem egy kifejezetten tartalmas karakterdráma gyászról és elengedésről.
Ha megkérnének, hogy mutassak két filmet arról, hogy milyen is volt 2016, akkor kétségkívül az Én, Daniel Blake-t, illetve David Mackenzie a listára felkerülő alkotását választanám. Látszólag két teljesen különböző filmről van szó, hiszen mi közös lehet egy kis realista angol drámában és egy neo-westrenben? Nos, mindkét film középpontjában a magára hagyott, lehetőségeitől és reményeitől megfosztott (alapvetően munkás) réteg áll. És bár, Ken Loach legújabb filmje is nagyszerű, a Hell or High Water csodálatos fényképezése, nagyszerű karakterei és színészei (Chris Pine és Ben Foster remekelnek, Jeff Bridges-nek pedig valóságos jutalomjáték a nyugdíjazás szélén álló serif szerepe), lassú, ám végig feszült tempója és a másik alkotásnál minimálisan pozitívabb (de legjobb esetben is csak keserédes) befejezése olyannyira magával ragadott, hogy azóta sem ereszt.
4. A szobalány
Park Chan-Wook idei filmje nem pusztán az év utolsó, de egyben a leginkább letaglózó mozi élménye volt számomra. Egy eszméletlenül gyönyörű, erotikus, vicces és tragikus szerelmi történet, amely végig a kisujjánál vezeti a nézőt. Mindig, amikor már azt hinnéd, hogy most már tudom, hogy mire megy ki az egész, a rendező fogja és teljesen megborítja a status quo-t, emlékeztetve minket arra, hogy mennyire is fontos egy történetnél, hogy éppen kimeséli azt el.
3. Kiéhezettek
Az elmúlt tíz évben annyi zombis film és sorozat készült, hogy sokakban merülhet fel a kérdés: lehet-e még újdonságot nyújtani ebben a zsánerben? Nos a saját könyvéből forgatókönyvet író Mike Carey, és az azt filmre adaptáló Colm McCarthy tudott. A Kiéhezettek visszanyúl a zombi filmek legősibb, George A. Romero által indított hagyományához, miszerint az élőhalottak csak eszközök, ahhoz, hogy jobban megismerjük magunkat. McCarthy műve azonban nem a fogyasztói társadalom megszokott kritikája, hanem valami sokkal kortalanabb problémáról mesél: a generációk egymás iránti viszonyról, és a közöttük – sokszor áthidalhatatlannak tűnő - szakadékról. A felvetett problémáira pedig olyan sokkoló és megrendítő válasza van, amit nem felejtünk el egykönnyen.
2. A boszorkány
Fojtogató atmoszférájú, megrendítő pesszimista látlelet az emberi arroganciáról, és arról, hogy miként vagyunk képesek a külső nyomás hatására azonnal egymás ellen fordulni, és elpusztítani magunkat. Egy boszorkányos horror, amiben nem is a boszorkány a legfélelmetesebb, hanem maga az ember. A nagyszerű színészek, a korhű nyelvhasználat és az elképesztően gyönyörű (és egyben hátborzongató) kivitelezés az elmúlt év legemlékezetesebb és legnyugtalanítóbb horror filmjévé teszik A boszorkányt. (A legnyugtalanítóbb film a Babadook óta.)
Voltak idén fontosabb, tartalmasabb és aktuálisabb filmek is bőven. Sőt Taika Waititi új rendezése semmi olyat nem mond, ami ne lenne benne mondjuk a Fel-be, de ez a legkevésbé sem tud érdekelni, ha maga a kivitelezés ennyire szórakoztató. Egy hihetetlenül bájos, vicces (nagyszerű vizuális humort használó) és kreatív kalandfilm, amelynek legnagyobb erénye talán nem is a frenetikus rendezése, hanem a két kiváló főszereplője. Sam Neil mogorva hegyi ember és Julian Dennison gengszter-rapper aspiráns suhanca az év legszerethetőbb és emlékezetes filmes párosa.
